~10~ Telefonszám

Sziasztok!:)
Szóval, meghoztam a következő részt, nem egy túl eseménydús fejezet lett, de remélem, azért tetszeni fog!:))♥

Loren szemszöge

Az ágyban feküdve, nyakig betakarózva szipogtam, biztos voltam benne, hogy már legalább két csomag papír zsebkendőt elhasználtam. Arra lettem figyelmes, hogy a kilincsem lenyomódik. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Jaymi elégedetten vigyorgó arckifejezését. A takarót ösztönösen jobban magamra szorítottam, ahogy közeledett az ágyam felé. Kényelmesen, ráérősen sétált az ágya túloldalára, majd minden szó nélkül bebújt mellém.

-          -Ne legyél irigy, adj nekem is takarót. –kuncogott, majd szinte letépte rólam a takarómat. A testem összerezzent, ahogy meztelen talpam megérezte a hűvös levegőt. Gyorsan visszahúztam magamra az anyagot, majd teljes mértékben elfordulva Jaymitől, lehunyt szemmel próbáltam megnyugodni.

-          -Mit akarsz? –kérdeztem félve.

-          -Ne aggódj, semmi hátsó szándékom sincs. Most csak szimplán meg akartalak dicsérni, amiért ilyen mesterien adtad elő annak a szerencsétlennek, hogy hagyjon békén. Őszintén, az a pofon, nagyon ötletes volt! –nevetett fel. – Beajánlottam a kis barátodnak, hogy teszek néhány jó szót az érdekében, de azt mondta, hogy semmi szükség rá, ugyan is nem tetszettél neki, és nem is akart tőled semmit.

Fájt ezt hallanom. Minden félelmem volt, hogy ezt fogja mondani: Niallnek nem jelentettem semmit, még egy barátot sem. Mit is gondoltam? Egy világsztár majd pont VELEM fog foglalkozni? Az arcomon egy könnycsepp lódult le. Miért? Miért tettem ezt? Rábeszélhetem volna Jaymit, hogy ne bántsa Őt és inkább rajtam töltse le a dühét, és akkor nem okoztam volna Neki csalódást!

-          -Ne törjön össze a kis szíved. Én itt vagyok még neked.

Ahogy hátulról átölelt, úgy éreztem a gyomrom azonnal felkavarodik. Erőszakosan préseltem össze ajkaimat egy vonallá.

Pár perc kínos csend után Jaymi végre kimászott az ágyamból, majd egy kacsintás után elhagyta a szobámat.

-          -Most visszamegyek, és beszélek egy kicsit a barátoddal. – mosolygott, majd rám csapta az ajtót. Az idegesség villámként hatolt át rajtam. Igaz lenne, amit mondana? Persze, ez egyértelmű. Ostoba vagyok, hogy mertem hinni. Ez itt a kő kemény valóság, nem holmi tündérmese, ahol a fiú meglátja a lányt, beleszeret első látásra, megcsókolja, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Kit is áltatok? Naiv kislány módjára közel engedtem magamhoz valakit, akinek egy fikarcnyit sem értem. Gyermeteg vágyaimhoz híven, hogy majd bekopogtat az ajtómon a szőke herceg, és belém szeret elhittem, hogy Niallnek… Talán más vagyok. Elhittem, hogy azért pironkodott el annyiszor, azért beszélt zavartan, mert… talán miattam. De ím az élő példa rá, hogy a reményes dolog, és a happy end nem létezik, és soha nem is fog! Minden embernek meg van írva a sorsa. Néhányan szerelmet kapnak, néhányan gyönyörű arcot, alakot, néhányan pedig… szülőket, akik elhagytak, kegyetlen mostohaszülőket és mostohatestvéreket. Ilyen az élet.

Nagy gondolkodásomban ismét eszembe jutott, hogy Niall haragszik rám… nem lehet, hogy így menjen haza! Nem gondolhatja azt, hogy én tényleg a hátam közepére sem kívánom!

A lábam automatikusan cselekedtek. Hirtelen gyorsasággal ugrottam ki az ágyamból, kezembe vettem a telefonomat, majd kisettenkedtem a szobámból. Az este folyamán már másodszorra… A lépcső tetejéről meghallottam, hogy lentről zajok szűrődnek ki. Óvatosan lépkedtem le, nehogy valaki meglásson,majd a lépcső szélének támaszkodva próbáltam kideríteni ki tartózkodik lent. A szívem hevesen dobogott, eszméletlenül reménykedtem benne, hogy nem Jaymi van odaát. Egy nagy levegővétel után magabiztosnak tűnően felálltam, majd lassan a konyhába értem. Azonnal a szemem irányába került a rövid, barna hajú fiú, aki a polcokon kutakodott. A nevére egyáltalán nem emlékszem, de nem azon volt a hangsúly.

-          -Segíthetek valamiben? – léptem mellé kissé halkan, zavartan. A fiú megugrott, amikor hirtelen rám nézett, ijedt tekintettel kapott a szívéhez, majd lágyan elmosolyodott.

-          -Jézusom! Megijesztettél.  Igazság szerint azt mondtak itt találok kis villát, mert…nem szeretném kiskanállal enni a fagylaltot. – hajtotta le a fejét. Felhúzott szemöldökkel bámultam a fiút, nem értettem miért nem jó neki a kiskanál.

-          -Mielőtt megkérdeznéd, félek a kanalaktól. – mosolyodott el. Szám egy „o” alakot formázott, majd én ajkaimra is mosoly húzódott. Fura ez a fiú.

Odalépkedtem a másik szekrényhez, majd az egyik polcot kihúzván odaadtam a keresett kis villát a fiúnak, aki hálás tekintettel nézett rám.

-          -Hú, köszönöm, életmentő vagy. –törölte le a homlokát, majd kissé felnevetett. Éppen megindult volna kifelé, amikor hirtelen megfogtam a karját. Azonnal megállt, kérdően nézett rám.

-          -Figyelj.. Én.. Szóval… - dadogtam. – Meg tudnád nekem adni Niall telefonszámát?

Mondatom végére lesütött szemekkel, kipironkodott arccal stíröltem a fekete-fehér csempét, mintha az olyan érdekes lenne. A fiú arcára ez hatalmas mosoly terült el, majd hevesen bólogatni kezdett.

-          -Persze. Itt a telefonod?

Félve odanyújtottam neki, majd meglepődve figyeltem, hogy fejből tudja barátja telefonszámát. Ha elgondolkodunk rajta, ez annyira nem meglepő, hiszen éjjel-nappal együtt vannak a munka miatt, gondolom. Pár másodperc múlva visszanyomta a kezembe a készüléket. Egy mosolyt eresztettem felé.

-          -Figyelj, szerintem ma hívd fel Niallt, mert eléggé kiborult az imént. Nem mondott konkrétumot, csak téged emlegetett.  De a motyogása miatt nem értettem semmit, meg hát ugye az ír akcentus. – mosolyodott el. Szóval Írországból származik.

-          -Nem is tudtam, hogy ír. – motyogtam zavaromban.

-          -Pedig az. Mullingarben született. Nagyon szép hely. Csodálom, hogy neked nem mondta, mindenkinél általában ezzel kezdi, nagyon szereti az otthonát.

Arcomra egy kis mosoly szökött ezt hallva. Szóval valaki, aki szereti az otthonát. Szép dolog is a szerető család…

-          -És… Nagyon mérgesnek tűnt?

-          -Hát… Hozzá képest, eléggé. Nem szokott ennyire kiborulni. Megtudhatom, hogy nem-e tudsz valami pontos okot? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. Szememet körbefuttattam a lakáson, majd sietősen az ablakhoz léptem. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy Jaymi kint van a kis házban, és éppen egy fekete hajú fiúval társalog. Leültem a kanapéra, majd intettem a fiúnak is.

-          -Én… én nem tudom mit mondjak. Nem akartam megbántani! Nekem nem volt más lehetőségem! Ti nem ismeritek őt, hogy mikre képes. Nem akartam, hogy Niallnek baja essen, esküszöm csak azért tettem! – törtem ki, mondatom végére elfogyott az energiám. Zokogva borultam a megszeppent fiú nyakába, akit a minap már másodszorra ijesztek meg. Biztatóan simogatta a hátam, miközben könnyeimmel teljesen összefoltoztam kék ingét.

-          -N-ne ha-haragudj… - szipogtam. Mosolyogva megrázta a fejé, majd a zsebében kutakodva előhúzott egy zsebkendőt. Megköszöntem neki, ugyan is most nagy szükségem volt erre.

-          -Figyelj, én ezt nem értem. Kiről van szó? Ki akarta bántani Niallt? – kérdezte zavarodottan. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, majd egy göndör hajkorona jelent meg a nappaliban.

-          -Liam mindenki téged ke…res. – kérdő tekintettel nézett rám és a rövid hajú fiúra, akit ezek szerint Liamnek hívnak. Szép név.

-          -Jövök már. – mosolygott az említett fiú. Gyorsan megtöröltem szemeimet, majd egy mosoly erőltettem arcomra.

-          -Köszönöm. – suttogtam oda a fiúnak, aki egy biccentéssel jelezte, hogy számára semmiség volt. Felállt, majd a göndörrel együtt távozott.

Kissé boldogan, de szomorúan baktattam vissza a szobámba. A telefonomat a kezemben szorongattam, görcsölő gyomorral pillantottam rá másodpercenként. Vártam, hogy elmenjenek, és utána felhívhatom majd a szőkeséget.

Niall szemszöge

Kissé zaklatottan ültem a kocsiban. Nem vártam másra, csak hogy elfelejthessem ezt a napot a pihe-puha ágyamba burkolózva, illetve, hogy rendelhessek magamnak a szobapincértől egy hatalmas pizzát, ha már Liam nem hagyta, hogy elegendő mennyiséget egyek a Danieléknél.

-          -Minden oké, haver? –tette kezét vállamra Harry.

-          -Ühüm.

-          -Hát, nem volt túl meggyőző…

-          -Majd mindent elmondok, de kérlek, csak ma hagyjatok békén. – csattantam fel kissé idegesen. Harry védekezően maga elé emelte kezeit, majd valamit motyogott Louisnak, aki jóízű nevetésben torkollott ki Harryvel egyetemben.

-          -Jó érzés rajtam nevetni? – kérdeztem kissé cinikusan.

-          -Őszintén? Rohadtul. – nyögte ki Louis. Szem forgatva fordultam az ablak felé.

-          -Na, kis szőke herceg, mi a probléma? – kérdezősködött ezúttal Zayn.

-          -Megmondtam, hogy majd később elmondom.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Miért nem lehet megérteni, hogy ha azt mondom, hogy nem?

~9~ "Teljesen félreismertem!"

Sziasztok!:)
Meghoztam a következő részt, ne haragudjatok, de nem voltam itthon péntektől kezdve :///
Remélem tetszeni fog, köszönöm a sok pipát, és kommentet!!:))♥♥

xoxo smile-girl.:)))

Loren szemszöge

A szemeimet égette a forró könnyek sokasága. Az arcomon lassan kóboroltak le a könnycseppek. Hallottam, amint a fiú pár perc csend után letrappol a lépcsőn. Szipogva mentem az ablakomhoz. Felültem a párkányra, mellkasomhoz húztam a térdeimet, és engedtem, hogy a hűvös szellő kicsípje kissé piros arcomat. Fájt kimondanom azt a pár szót. Jobban, mint gondoltam. Megbántottam valakit, aki nem tudja, sőt, valószínűleg nem is fogja megtudni, miért tettem. Nem magamat féltem Jaymitől, hanem Őt. Ezt a fiút, akit két kerek napja ismertem meg, aki tudja az életem, elfogad engem, és nem nevetett ki. Ezt a fiút, aki segített nekem, megbízott bennem, és biztatott. Ismerem Jaymit. Bármire képes lenne, és sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam bántaná Őt.

Ahogy néztem ki az ablakon, és a kissé felhős, borult eget bámultam, megakadt a szemem egy szőke hajkoronán. Lepillantottam, szemem megakadt a fiún. A szívem hatalmasat dobbant. Leült a kerítés szélére, kezeivel idegesen szőke hajába túrt, majd az ég felé emelte tekintetét. Szívem szerint kiugrottam volna akár az ablakon keresztül is hozzá, hogy bocsánatot kérjek, vagy csak figyelmeztessem, hogy meg fog fázni, de nem tehettem. Csak néztem Őt, ahogy fehér Supra cipőjével idegesen dobol a járdán, felszed egy kavicsot, majd a lehető legtöbb erejét beleadva elhajítja azt a végtelenségig. Fejét hátrafeszítette, így a kerítésnek ütközött. Két kezével átölelte magát, majd kezeivel próbálta felmelegíteni a testét, amit Jaymi ruhái takartak. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy miért viseli Jaymi ruháit, csak az, hogy meg fog fázni. Aggódtam érte. Szemeit erőszakosan lehunyta, majd miután kinyitotta, kínosan felnevetett. Hirtelen tekintete találkozott az enyémmel. Fejemet gyorsan elfordítottam, próbáltam megnyugtatni lélegzetem, reméltem, hogy pár másodperc múlva a szívem nem fog ilyen eszeveszettül kalapálni. Egy kis idő elteltével újra visszanéztem a fiú irányába, hál’ istennek, ő nem felém nézett. A távolba meredt, arcát kicsípte a hideg szellő, a fekete feszülős póló tökéletesen kihangsúlyozta izmos karját és hasát. Arcomra egy kis pír ült ki, ahogy végigjárattam szemem tökéletes testén.

Nem tudom mennyi ideig nézhettem Őt, de egyszer csak egy másik fiú jelent meg, aki látszólag nem volt éppen a legnyugodtabb. Idegesen szórta a szavakat Niallhöz, aki mit sem törődve a rövid barna hajú fiúval, folytatta a távolba meredést. A másik fiú megrázta a szőkeség vállát, aki végre rá emelte a tekintetét. Felállította a helyéről, majd valamiféle magyarázás után elráncigálta onnan a szőkeséget.

Leszálltam a párkányról, komótos léptekkel a fürdő felé vonszoltam magam. Levettem magamról a megnyúlt, de kényelmes melegítőnadrágomat, amin Puma felirat díszelgett, majd az ahhoz illő pólót, és pulóvert is. Fehérneműben álltam a tükör előtt. A bordáim kezdtek kilátszani, egyértelműen meglátszott testemen, hogy mostanában szinte alig ettem. Undorodva léptem el a tükörtől, majd levettem magamról a maradék ruhadarabokat, amik a testemet takarták, felkötöttem lófarokba a hajam, és beálltam a forró zuhany alá.

*

A pizsamámba bújva a hasam egy hatalmas korgással adta tudtomra, hogy ételre van szüksége. Ma ismét nem ettem semmit. Saját magamnak is beláttam, hogy ez így nem mehet tovább, de nem tehetek mást. Néha elfelejtem, néha egyszerűen csak undorodom, ha az ételre nézek. Óvatosan kinyitottam az ajtómat, majd lassan lebotorkáltam a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokon megálltam, körülnéztem, hogy nincs-e lent senki, majd amikor megbizonyosodtam róla, gyorsan a konyhába somfordáltam. Az ebédből maradt még némi bolognai spagetti. Gyorsan szedtem valamennyit egy tálba, majd a mikróba tettem, hogy megmelegítsem. Türelmetlenül vártam, hogy leteljen a két perc. A gyomrom egyre jobban jelzett, hogy már ő sem bír várni. Amint megszólalt a mikró hangja, jelezvén, hogy kész a vacsorám, azon a hangon kívül megszólalt egy másik is. A vér is kiszökött belőlem, ahogy meghallottam az Ő hangját. A libabőr végigfutott rajtam, a szívem heves tempóra talált.

-          -Miért utáltál meg? – szólt ez mély, reszelős hang a hátam mögül. Nem akartam megfordulni, ugyan is… féltem. Nem szabad, hogy szóba álljak vele. Nem! Gyorsan kikaptam a tálat a mikróból, de pechemre olyan forró volt, hogy le is kellett raknom a pultra. Felszisszentem, gyorsan a hideg víz alá tartottam a kissé vörös kezemet.

-          -Mit tettem, kérlek, csak annyit kérek, hogy mondj el.

Hangjából tisztán kihallatszott a kérdések sokasága, a szomorúság, és a remény. Elállítottam a vizet. A konyhát, sőt, az egész házat csend lepte be. Ahogy keze a vállamhoz ért, összerezzentem. Hirtelen maga felé fordított. Ez a helyzet annyira de ja vu érzést hozott elő. Mint két nappal ezelőtt. Ugyan itt álltunk, ugyan így. Alakja fölém tornyosult, kék szemei hamar megtalálták az enyémeket.

-          -Niall. Kérlek, hagyj elmenni. – hajtottam le a fejem.

-         - Csak annyit kérek, hogy mond el, mit tettem. Mond el, hogy miért küldtél ma el. Csak ennyit!

Különös érzés kerített hatalmába. A tekintete mágnesként vonzotta az enyémet. Ahogy a fény rávilágított kék íriszeire, mintha egy óceán tükröződött volna benne, gyönyörű, hatalmas hullámokkal, kristálytiszta vízzel. Annyira meg akartam ölelni. Csak, hogy hozzáérhessek, érezhessem az illatát, nem akartam mást, csak ezt! De túlságosan féltettem Jaymitől. Hirtelen oldalra kaptam a fejem, és megpillantottam Jaymit, amint éppen az ablakhoz ér. Bepánikoltam. Ha meglátja, hogy kettesben vagyunk, elképzelni sem szeretném mi fog történni. Hirtelen ötlettől vezérelve lendületből arcon csaptam a fiút.

-          -Hagyj békén! – kiáltottam rá idegesen.

A könnyeim utat szabtak maguknak, ahogyan rohantam fel az emeletre. Annyira kínzó érzés volt, hogy ezt tettem. Idegesen vágtam be magam mögött az ajtót. Nem akartam elhinni, tényleg ezt tettem? Azzal, aki iránt valami kötődést érzek? Utálom az életem! Sírva borultam az ágyamba. Mit sem törődve a korgó gyomrommal, csak el akartam felejteni a mai napot. Erőszakosan hunytam le a szemeimet, rázkódó testem nem engedelmeskedett agyam parancsának. Mindennél jobban el akartam kerülni az álomvilágba, ahol elfelejtkezhetek erről az egészről. Niallről, Jaymiről, magamról, az életemről…

Niall szemszöge

Csak álltam egy helyben, arcomra tapasztottam tenyerem. Nem sikerült feldolgoznom a történteket. Minden annyira… gyorsan történt, olyan váratlanul.

A fülemet Jaymi rosszindulatú kacagása ütötte meg.

-          -Hát, ezt jól megkaptad, öcsi.

Másodpercek alatt elöntötte a testem az idegesség. Nem tehetek róla, de amint meglátom ezt a srácot, kedvem támad ahhoz, hogy megismertessem vele közelebbről az öklöm.

-          -Talán valami bajod van? -  kérdeztem vissza flegmán.

-          -Fogd fel, nem kellesz neki. Nem bántásból mondom, de ismerem eléggé ahhoz Lorent, hogy tudjam, ki az aki tetszik neki,és ki az aki nem. Jó tanácsként mondom, felejtsd el Őt. Nézz rá! Látszik rajta, hogy szívből utál téged. Nem tudom miért, lehet, hogy az egoizmus vagy a híresség, ki tudja? –kuncogott fel. – Mindenesetre, megpróbálok beszélni vele, hátha ajánlhatok az érdekedben egy-két szót.

Nagyokat pislogva meredtem a tőlem tíz méterre álló fiúra. Megpróbál szólni az érdekem néhány szót? Azt hiszem, félreismertem. Lehet, hogy nem is olyan, mint képzeltem. Lehet, hogy igazából ő jó fej, csak a zord külső eltakarja a belsőjét. De egy dolog nem hagyott nyugodni. Akkor miért fél tőle Loren? Miért mondta azt, hogy megerőszakolta? Egy pillanat alatt állt össze a fejemben a kép. Loren egy hazudós tini lány. Még hogy nem ismer minket! A fejemet tenném rá, hogy nagyon is tudja, kik vagyunk, ez a „félek tőled, ne bánts” dolog pedig egy nagy megjátszás volt tőle. Az volt az egyedüli célja, hogy szerezzen pár VIP jegyet magának, illetve a barátnőjének. Niall Horan, hogy te mekkora egy idióta, naiv gyerek vagy! Képes voltam bedőlni neki… Képes voltam miatta kiakadni, amiért elküldött. Képes voltam sajnálni, hinni a műkönnyeinek, hogy tényleg ilyen az élete, hogy tényleg megerőszakolta a bátyja, és fél mindenkitől.

Úgy érzem magam, mint egy pali madár. Soha életemben nem csaptak még be ennyire! Nem volt még rá példa, hogy valakinek ennyire bedőljek, és elhiggyem a kamubeszédét. Legszívesebben elbujdostam volna a föld legmélyebb sarkába. Mi tagadás,jól színlel a kis csaj, gondolom, az iskolában benne van a színjátszó klubban.

-          -Izé, köszi… De azt hiszem felesleges lenne szólnod bármit is az érdekemben… Szerintem ez a dolog, izé, úgysem jönne össze.. Mármint, ne érts félre! Nem akarok semmit a húgodtól, vagy ilyenek… Szóval, felesleges szólnod…

Zavartan keresgéltem a szavaimat. De abban a pillanatban az idegességem mindent felülmúlt.  Azt hittem végre lesz egy lány, akihez ennyire kötődöm, aki szeretni fog, és nem vág át! Erre tessék! Nesze neked Niall! Szerelmet akartál? Barátnőt? Hát tessék! Itt van!

Jaymi egy bólintás után lassan megindult az emeletre. Ahogy elhaladt mellettem, arcán, ha akartam volna sem tudtam volna nem észrevenni azt az arogáns mosolyt, amit nem tudtam hova tenni. A lépcső aljáról még egyszer visszafordult.

-          -Sajnálom, haver. Loren már csak ilyen. Sosem tudja eldönteni mit akar, és mit nem.

Lazán vállat vontam, majd jobbnak láttam visszamenni a többiekhez.

~8~ Elutasítás

Sziasztok kedves olvasók! :)
Nagyon nagy köszönetet szeretnék mondani a 18 rendszeres olvasó miatt, illetve a 3000 oldalmegjelenítés miatt! Köszönöm szépen, hogy kommenteltek és pipáltok, nagyon sokat jelent nekem, higgyétek el! :')♥
Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)x
u.i.: remélem az új design is elnyerte a tetszéseteket! :)♥

xoxo smile-girl.:)))

Hirtelen ötlettől vezérelve megindultam az Ő szobája felé. Látnom kell! Nagyot sóhajtva álltam meg a fa ajtó előtt, majd felemeltem a kezem, hogy kopogjak. Fülemet egy mély, férfinevetés ütötte meg. Fejemmel hátrafordultam, majd megpillantottam Jaymit, amint az ajtókeretnek dőlve nevet valamin. Vagyis, rajtam. A düh és az idegesség villámként szaladt végig rajtam, ahogy ránéztem. Arcomon megrándultak az izmok, egy gúnyos mosollyal viszonoztam nevetését.

-          -Nem fogja kinyitni. – kacsintott.

-          -Ó, igen? És te azt honnan tudod?

-          -Egy házban lakom vele.

Még utoljára visszapillantottam az ajtóra, majd kezemet leengedtem az oldalam mellé, és teljes testemmel Jaymi felé fordultam.

-          -Ö… Anyukád mondta, hogy majd te adsz nekem valami pólót, meg gatyát…izé…szóval, tudnál kölcsön adni?

Nem tetszett ez az egész. Hogy tőle kellett kölcsön kérnem ruhát. Az a vesztes pillantás, amivel megajándékozott óriási mosolyt csalt az arcára. Abban a pillanatban, még egy kismacska jelmezt is előbb felvettem volna, mint hogy tőle kelljen kérnem valamit.

Fejével biccentett egyet, hogy menjek be a szobájába. Komótos lépésekkel indultam meg. A szoba belülről olyan volt, mint egy sötét, kínzókamra. A falon szintén a Metallica, és Nirvana poszterek lógtak, illetve egy nagy elektromos gitár. A falak sötétkékre voltak festve, a plafonon pedig fekete festék ékeskedett, ami dominált a fekete parkettával. A redőny félig leeresztett állapota miatt a szoba meglehetősen sötétnek tűnt.

Jaymi a szekrényében kutakodott, majd megzavarva a bámészkodásom odadobta hozzám a ruhákat, illetve egy törölközőt.

-          -Itt a fürdő – mutatott az ajtóra ami a szobájából nyílt – zuhanyozz le, aztán vedd fel a ruhákat. Szerintem jó a méret.

-          -Ö..Kösz. – motyogtam, majd megindultam a fürdő felé.

*

Elmondhatatlanul szeretek zuhanyozni. Isteni érzés, amikor a forró vízcseppek átjárják minden porcikádat, ezzel felmelegítve testedet. Sajnos, most gyorsan kellett végrehajtanom „küldetésem”,mert nem otthon vagyok. Kiszálltam a zuhanykabinból, áttöröltem testem a puha, fehér fürdőlepedővel, majd miután visszavettem a bokszerem szemügyre vettem a ruhákat, amiket kaptam. A nadrág egy teljesen fekete, úgy láttam, csőnadrág, a póló pedig egy sötétkék, V nyakú, szintén elég feszülős darab. Kissé fintorogva húztam magamra a nadrágot. Vagyis, húztam volna, ha az nem lett volna olyan szűk. Idegesen rángattam magamra a fekete anyagot, ami úgy döntött, nem nagyon szeretne elválni eredeti viselőjétől. A lábam még mindig vizes volt egy kicsit, így még jobban megnehezítette a dolgom. Pár perc erőlködés után sikerült magamra aggatnom a nadrágot. Arcomon folytak az izzadtság cseppek, fejem kissé piros színben pompázott. Becsatoltam a gombot, majd felhúztam a cipzárt. Arcom eltorzult, ahogy megpróbáltam megmozdulni. A nadrág oly annyira szoros volt, hogy nem éppen a legkényelmesebb viseletek közé tartozott a számomra. Megpróbáltam megigazítani magamon, hátha jobb lesz, de nem jártam túl nagy sikerrel. Nincs más választásom, ki kell bírnom. Elgondolkodtam, hogy vajon Harry, hogy bír ilyen nadrágokban járni nap, mint nap?! Ez maga a megtestesült kínzás. Gyorsan átlendítettem a fejemen a pólót, eligazítottam magamon. Ahogy a tükörbe néztem, mérgesen vettem észre, hogy úgy nézek ki, mint Jaymi. Szem forgatva szedtem össze a koszos dolgaimat, majd a zacskóba tettem őket, amit szintén Jaymi adott.

Ahogy kiléptem a fürdőből, Jaymit nem láttam sehol, így a széktámlára hajtottam a törölközőt, amit adott. A lépcső felé igyekezve a szemem sarkából ismét Loren ajtaját bámultam, de végül nem mentem be, mert gondoltam már biztos lent van. Lassan kocogtam le a lépcsőfokokon. A többiek már lent ültek a nappaliban, minden szem rám szegeződött.

-          -Um. Köszi, Jaymi. –motyogtam, majd elhelyezkedtem Louis mellett, aki hirtelen felnevetett, de megemberelte magát, és egy mély levegő után beszívta ajkait, és a plafont kezdte stírölni, hogy ne nevesse el magát újra. A zavart tekintetek után folytatódott a beszélgetés. Egy röpke féloldalas pillantást tettem Louis felé, aki szintén így cselekedett velem, majd ahogy tekintetünk találkozott ismét felnevetett. Fejét a tenyerébe temette, ajkába harapva próbált hang nélkül nevetni, de teste úgy rázkódott, mintha a tengeren lenne egy hajón a szélviharban.

-          -Na és, miről maradtam le? – tettem fel a kérdést, hogy eltereljem a figyelmet az idióta csapattársamról, miközben elég erőteljesen oldalba könyököltem az említettet.

-          -Semmi különösről, de azt hiszem akkor menjünk is át a faházba. Úgy terveztük, hogy a teraszon leszünk, de sajnos az idő nem kedvezett, így a faházba megyünk grillezni, ha nem baj. Azt javaslom, akkor menjünk is. – csapta össze tenyerét Daniel. Mindenki felállt a helyéről. Illedelmesen magam elé engedtem mindenkit, majd amikor Louis akart volna menni a karjánál fogva megragadtam, és visszahúzta. A többiek tisztes távolságra kerültek tőlünk, így tudtam beszélni vicces kedvű barátommal.

-          -Louis, az isten szerelmére, mi a franc van veled? – dorgáltam le a vigyorgó fiút, akiből újra előtört a röhögés. Vagy, ez inkább már nyerítésnek volt nevezhető.

-          -Úgy nézel ki, mint egy…. homár.

Kezdtem úgy érezni magam, mint ha az oviban az óvó néni szerepét tölteném be, de ennél a pontnál már nem bírtam, belőlem is előtört az önfeledt kacagás. Louisval együtt próbáltuk lecsillapítani magunkat, de nem nagyon sikerült.

-          -Jöttök fiúk? –szólt egy hang távolról.

-          -Persze… - nyögtem ki, majd egy nagy levegő után próbáltam lenyugtatni magam. Lou nevetése még mindig hallatszott mögülem, így én is ismét nevetésre csábultam. Rázkódó testtel vonultunk ki a többiek után. Erősen az ajkamba haraptam, nehogy kitörjek ismét, de a végén már éreztem vas ízű véremet. A kis ház ahova menünk csodálatos volt. Középen egy hatalmas grillező, oldalt asztalok és székek, egy külön szekrény az evőeszközöknek, illetve egy hűtő, behűtött alkoholos italokkal, üdítőkkel.

Helyet foglaltunk az egyik asztalnál, majd kezdetét vette a csicsergés. Ismét értelmetlen dolgokról volt szó, néha fel-felnevettünk kelletlenül, de engem főként csak a grillezett csirkeszeletek isteni illata ragadott el. Percenként néztem a sütőt, hogy vajon mikor lesz már kész, de valahogy nem akart elkészülni.

*

A fűszerkeverék és az omlós csirke íze keveredett a számban, ahogy megrágtam a falatot. Isteni! A többiekkel mit sem törődve gyűrtem le a finomabbnál finomabb dolgokat.

-          -Niall… - bökött oldalba Liam. Egy pillanatra abbahagytam a rágást, majd felnéztem. Minden szem rám szegeződött. Kissé zavartan nyeltem le a falatot ami a számban volt, majd ittam egy kortyot a vörösboromból. Meglepetten vettem észre, hogy már mindenki végzett.

-          -Nagyon finom volt, köszönöm. – töröltem meg a szám szélét a szalvétámmal.

-          -Örülök, hogy ízlett. – mosolygott rám Patricia.

-          -Na és fiúk, várjátok már a holnapi koncertet?

-          -Igen, nagyon. Azt hallottuk rengetegen jönnek. – válaszolt kedvesen Liam.

-          -Pontosan. Egy ilyen jó banda koncertjére még szép, hogy sokan eljönnek! – nevetett fel Daniel. Kínosan mi is ezt tettük. Hogy én mennyire utálom ezeket a jópofizós találkákat!

Szememmel az ajtó felé tekintgettem, de semmi. Lorennek se színét, se hamvát nem láttam. Talán rosszul van? Vagy beteg? Vagy…. Jaymi?! Az utolsó gondolatomat megpróbáltam minél hamarabb kihessegetni a fejemből, mert csak felhúztam magam rajta.

-          -Öm… Én elmegyek mosdóba, ha nem baj. –álltam fel az asztaltól.

-          -Menj csak nyugodtan. Tudod merre van, ugye?

Bólintottam egyet, majd sietve a ház bejárata felé vettem az irányt. A lépcsőfokokat hármasával szedve próbáltam siettetni az utat, hogy Loren szobájához érjek. Megpillantottam az ismerős faajtót. Egy nagy sóhaj után fogtam minden bátorságom, és bekopogtam. A szívem eszeveszetten kalapált, úgy éreztem most azonnal ki fog szakadni a helyéről.

-          -Igen? – hallatszott meg az Ő halvány, csilingelő hangja.

-          -Niall vagyok. – válaszoltam az ajtóhoz közel hajolva.

-          -Menj el.

A szívem kihagyott egy ütemet, amint meghallottam erős, egyértelműen utálkozó hangját.

-          -T-tessék?

-          -Ne gyere be, menj el ! – jött ismét a válasz hangosabban.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a szívemet ezer apró darabra törik szét. A hangja tisztán árulkodott róla, hogy a háta közepére sem kívánja a jelenségem, tényleg azt akarja, hogy hagyjam békén. Talán, örökre. Pár percig lesokkolva álltam egy helyben, a fülemben csak ez az egy mondta vízhangozott: „Menj el !” Mit tettem? Miért gyűlölt meg ennyire? Hiszen…hiszen tegnap még minden annyira más volt. Megölelt. Nevetett. Beszélt velem. Úgy látszik, ez az én sorsom. Örökre egyedül maradok. Ha egy lányt kinézek magamnak, nekem mért nem lehet egyszer szerencsém? Csak egyetlen egyszer ne küldjön el. Csak egyetlen egyszer találjak valakit, aki teljes szívéből tud szeretni, akinek én vagyok a Nagy Ő, akit zavarba tudok hozni a bókjaimmal. Olyan nehéz kérés ez?! Hiú ábrándok, felesleges remények, ostoba érzelmek. Niall Horan, ideje belenyugodnod, hogy neked sosem lesz normális barátnőd!