~19~ Találkozás

Drága Olvasók!:)

Rettentően sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam a résszel. Tudjátok, hogy megy ez a karácsony dolog.. Mindenkihez el kell menni, minden rokonhoz, baráthoz, őszintén szólva gépnél sem nagyon ültem a folytonos rohanás miatt. Viszont szerencsére sikeresen befejeződött a nagy hajsza, szünet van, így sikerült befejeznem a részt!:) 

Nem tudom elmondani mennyire köszönöm a kedves kommentjeiteket, a sok pipát, a türelmeteket, támogatásotokat! Rengeteget jelent nekem minden egyes szó, higgyétek el! Eszméletlenek vagytok, hogy a sok késésem és magyarázkodásom ellenére is kitartotok mellettem, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy köszönöm! Bár azt hiszem nem lehet elégszer megköszönni!♥

Köszönöm a több mint 17.000 megjelenítést, és a 44 feliratkozót! Hihetetlenek vagytok!♥

Remélem békés, boldog karácsonyotok volt, sok szép ajándékot kaptatok, és jó sok kilót felszedtetek!:) (haha) 

És, hogy tetszik a Midnight Memories?:) Azt hiszem nem mondok újat azzal, hogy eszméletlen!♥ 

És, utólag is, de boldog 22. Születésnapot Louis Tomlinsonnak!:)♥

Azt hiszem legközelebb csak 2014-ben találkozunk, Mindenkinek Sikerekben Gazdag, Boldog Új Évet kívánok!:))

xoxo smile-girl.:)))

November 30.

Aligha tudom elhinni, hogy holnap december elsejét írunk. Hamarosan kereken egy hónapja, hogy Londonban élek. Az utóbbi hetekben mindent sikerült elintéznem, amit kellett. Találtam egy tökéletesen megfelelő kis lakást a belvárosban, remek áron, ugyan is a tulajdonos sürgősen keresett egy lakót. Neki szüksége volt a pénzre, nekem pedig a lakásra, így sikerült kompromisszumot kötnünk. A negyedik emeleten lakom, egy idős házaspár, illetve két húsz év körüli egyetemista fiú mellett. Eddig a házaspárral volt alkalmam beszélgetni, akik beköltözésem első napján már frissen sült süteménnyel kopogtattak át hozzám. Nagyon kedvesek, mindent elmondtak a környékről, a házról, a lakosokról, szó szerint mindenről. Segítségüket mással nem tudom meghálálni, kivéve azzal, ha beszélgetek velük, vagy segítek felcipelni a bevásárlótáskáikat. Szinte minden nap akad pár árva percem beszélgetést folytatni Mariettel, a férje, Johnatan a legtöbbször kocsmákban tengeti nyugdíjas idejét a barátaival. Persze, ez az ő magánügyük, bár ennek ellenére igazán becsületesen szeretik egymást. A szerelmes mosoly minden alkalommal kiül arcukra, ahányszor egymásra néznek annyi év után is. Öröm nézni, mily’ áhítattal beszélnek egymásról. Nagyon jóra való emberek!

Sajnos, az albérlet rendezéssel akadt egy kis problémám a kezdetben. Ugyan is mivel még nem töltöttem be a tizennyolcat, hivatalosan nem lakhatnék itt. Nem kis időbe telt meggyőznöm az albérlőmet, Lotty-t, hogy találjunk valami megoldást. Ahogy már említettem, szüksége volt a pénzre, így nem tudott mit tenni. Hivatalosan az ő nevére vagyok beírva, mintha ő lakna ott, vele pedig én, mint laktárs.

Bevallom, igen csak sok időbe telt, míg végre sikerült kiismernem magam London bonyolult utcáin. Eleinte, minden adandó alkalommal eltévedtem, az Istenért se bírtam megjegyezni a hazavezető utat. Haza. Olyan furcsa kimondani, hogy nekem már ez az otthonom. London. Nem Kalifornia, hanem London. Rengeteg iskolát felkerestem, de nem volt merszem egyedül bemenni az igazgatóhoz, habár tudtam, senkire nem számíthatok, aki bejönne velem. Mentségemre legyen, egyszer megpróbáltam, de ahogy beléptem a gimnázium ajtaján, diákok százaival kerültem szembe, így jobbnak tűnt minél előbb elhagyni a területet. Tovább szeretném folytatni az iskolát, természetesen, bár még nem tudom hol, és mikor.

A fülemet borzalmas zaj ütötte meg, azonnal kipattantak a szemeim. Hunyorogva nyitottam ki álmos szemeimet, és nyomtam ki az ébresztőt az újonnan vett telefonomon. Halványan az órára pillantottam, homályos látásommal nehézkesen, de ki tudtam venni az időt. 7:00. Ma dolgoznom kell. Sajnos, hiába van takarék pénzem, nem költhetem el már az elején majdnem mindet. Meg kell tanulnom ellátni magam, és takarékoskodni. Így nincs más választásom, mint munkát vállalni addig, ameddig nem folytatom az iskolát.

Komótosan másztam ki a puha ágyamból. A hidegség azonnal megcsapta a bőröm, libabőrös lettem az ablakon befújó szellőtől. Már megint nyitva hagytam az ablakot éjszakára. A fürdőbe vánszorogva megmostam az arcom, elsápadva néztem a tükörképem. Szemeim alatt hatalmas karikák ékeskedtek. Amióta ide költöztem, azóta sem hagynak fel a rémálmaim. Minden egyes éjjel felriadok, izzadtan, remegve. Hiába próbálok, nem tudok száz százalékosan megnyugodni. Bennem van a félsz, hogy mi van akkor, ha bármelyik pillanatban becsönget hozzám, és újból megtörténik az, ami eddig oly sokszor?

Fintorogva zártam el a csapot, majd kezembe vettem a fogkefém. A fogmosás után néhányszor áthúztam a fésűt szőke hajamon, visszaballagtam a szobámba, a szekrény előtt ácsorogva végül kiválasztottam egy aznapra alkalmas összeállítást. A táskámba szórtam a szükséges kellékeket, miután bezártam az ajtót a kulcs is társult a sok kacat mellé, végül elhagytam az albérletet, egyenesen megindulva a munkahelyemig.

A hideg, novemberi szél azonnal csontjaimig hatolt, amint kitettem a lábam a főbejáraton. A sálam magasabban húztam arcomra, a sapkám majdnem eltakarta a szemem, úgy nézhettem ki, akár egy eszkimó, akinek csak a szeme látszik ki. Hunyorogva indultam meg, hálát adtam istennek, hogy a munkahelyem alig öt perc sétára van innen. Azt hiszem, az idő alig pár fok körül lehetett.

Örömittasan léptem be a kis, meleg kávézóba. Mint minden reggel, mosolyogva néztem fel a Margarita táblára, amely az ajtó felett lógott. Szerettem ezt a helyet. Talán Londonba költözésem második napján sétálhattam el emellett a kis, eldugottnak mondható kávéház mellett, amikor megakadt a szemem az „Eladót keresünk! Sürgősen!”  táblán. Ez a kis hely jelenti nekem a megélhetésem kulcsát. A jelentkezésem után, már másnap megkezdhettem a munkát, azóta pedig még inkább a szívemhez nőtt. Nem dolgozom túl sokat, reggel nyolckor kezdek hivatalosan, de mindig háromnegyedre ideérek, és segítek Valerienek előkészíteni a süteményeket, kávékat. A műszakom délután négyig tart, utána pedig mehetek utamra.

-          -Jó reggel, Loren. – köszöntött mosolyogva Valerie.

-          -Neked is!

Mámorító illat kúszott be az orromba: az ínycsiklandó kávé illata. Lehunyt szemekkel vettem le a kabátom, sálam, sapkám, majd felakasztottam őket a fogasra. Valerie a főnököm, és egyben a legjobb barátom itt, Londonban. Az övé a kávéház, egy hihetetlenül mosolygós asszony. 38 éves, de letagadhatna ebből legalább nyolc évet. Ha bal lábbal kelek fel, vagy nem érzem túl jól magam addig nem hagy békén, amíg haza nem megyek, ugyan is az ő álláspontja az, hogy dolgozni csak boldogan, és egészségesen lehet. Nagy hálával tartozom neki mindenért! Meghallgat, minden nap felvidít már reggel is, anyám helyett anyámmá vált. Tudni kell róla, hogy spanyol származású, ezért is olyan szép kreol a bőre. A férje, Richardo néha beköszön, vagy beáll Valerie helyett, ő teljes ellentéte feleségének. Richardo csendes, nyugodt, bár ő is gondoskodó típus. És a családfájukban a következő tag nem más, mint a fiuk, Gabriel. Nos, ő minden lány álma. Kreol bőr, fekete haj, gyönyörű, barna szemek, hófehér fogak,kidolgozott test, magas, kedves személyiség. Sokszor dolgozik velem együtt, nagyon aranyos fiú, jól nevelt, mindenkit megnevettet. Az egész családjuk olyan számomra, mint a második családom. Bár, Valerie nagyon szeretné, ha a fiával közelebbi kapcsolatunk lenne, mint barátok…

-          -Mivel kezdjek? – kérdeztem, miközben megkötöttem magamon a kötényemet.

-          -Megtennéd, Loren drágám, hogy berakod a kókuszos süteményt a sütőbe? nem volt még rá időm.

-          -Persze. – mosolyogtam rá kedvesen. A konyhába érve teljesítettem a feladatát, majd megfogva a tálcán lévő kész süteményeket , a pulthoz érve kezdtem kipakolni őket a helyükre.

-          -Szívem!

-          -Hmm? – fordultam felé érdeklődő tekintettel.

-          -Csak azt szeretném mondani, hogy ma korábban el kell mennem. Tartanád a frontot, vagy elhívjam Gabrielt, hogy segítsen? – mosolyodott el a mondat végére. Nevetve sóhajtottam, majd szólásra nyitottam számat.

-          -Igazán kedves tőled, de megleszek egyedül is. – hangsúlyoztam ki az egyedül szócskát.

-          -Gabriel már hiányol téged. – kacsintott.

-          -Valerie. Három napja volt itt a boltban. Az nem sok idő.

-          -Kedvel téged. És én is örülnék, ha lenne egy olyan aranyos barátnője, mint amilyen te vagy.

-          -Tudod, hogy nagyon szeretem Gabrielt, de csak mint egy barátot. Nem szeretnék egyenlőre pasit, remélem megérted. Még barátokat sem szereztem rajtatok kívül, Londont sem ismerem túlságosan, most pont nincs szükségem egy kapcsolatra. Remélem megérted.

-          -Meg, meg. – emelte maga elé kezeit védekezőképpen. Mosolyát még egy hurrikán sem tudta volna levakarni arcáról.

*

Vigyorogva próbáltam kitolni Valeriet a kis üzletből, mert már legalább öt perce magyarázta mit is kell majd tennem, ne felejtsek el bezárni, ha baj van hívjam, stb.

-          -Val, itt dolgozom egy ideje, tudom, mit kell csinálnom. Siess, mert meg el kell készülnöd a vacsorára.

-          -Rendben, rendben. Tudod, milyen aggódós vagyok. – vont vállat mosolyogva, és egy puszit nyomott arcomra. – Vigyázz magadra!

-          -Jó vacsorát!

Hitetlenkedve ráztam a fejem, miután sikeresen „kiraktam” a boltból ezt a makacs nőszemélyt.  A minap nem volt túl nagy forgalmunk, elvétve tévedt be egy-egy szerelmespár, vagy éppenséggel egy dolgozó ember, hogy relaxáljon egy kicsit egy csésze kávéval, illetve egy finom süteménnyel. Általában diákok szoktak bejönni, ugyan is nem messze a kávéháztól egy iskola helyezkedik el, az iskolás csoportok pedig örömmel ülnek be a sarokba, nevetgélnek, beszélgetnek. Ilyenkor jövök rá, mennyire is hiányoznak az én életemből a barátok. Nem mintha Kaliforniában bővelkedtem volna belőlük, de itt, Londonban mégis sokkal magányosabbnak érzem magam. Itt szinte nincs olyan, hogy valakit egyedül látnál. Párok, barátok, üzletemberek is együtt járnak mindenhova, és itt jövök én a képbe, aki egyedül szeli az utcákat.

A pult mögött épp a megmaradt süteményeket rakosgattam sorba, hogy ha esetleg valaki betér még a következő egy órában, rendezettséget lásson.

Gondolataimban elmerülve nem vettem észre, hogy valaki bejött, csak az ajtónyitódáskor jelző csilingelő hang miatt „ébredtem fel”. Nem néztem fel, ugyan is félig a kirakatban bújtam, még el kellett rendeznem azt a két darab tortaszeletet.

A hadműveletem után mosolyra húztam a számat – ez Valerie egyedüli kitétele, hogy a vendégeket mosolyogva szolgáljuk ki- , de amint megláttam ki áll velem szemben, az arcomról lefagyott a mosoly.

Ahogy tanulmányoztam szőke tincseit, kék, engem vizslató szemeit minden egy másodperc alatt szökött vissza az elmémbe. A vacsora. A koncert. A dal. A csók. Az ajándéka. Minden. A térdeim megremegtek alattam, úgy éreztem, menten elájulok.

Niall szemszöge:

A stúdióból hazafelé menet a gyomrom egy hatalmas korgással adta tudtomra, hogy ideje lenne valamit ennem. Bizony, legalább öt órája nem juttattam semmit a szervezetembe, ami azt illeti, az ebédet is kihagytam.  Nem szoktam ismeretlen helyekre betérni, de a szemem megakadt egy kis kávézón, amely kirakatában egy óriási – valószínűleg műanyagból készült – tortaszelet ékeskedett. Összefutott a nyál a számban, ahogy elképzeltem egy isteni csokoládétorta ízét, egy finom Latte Macchiato-val megspékelve. A hely szimpatikusnak tűnt, otthoniasnak, ezért úgy gondoltam benézek, ráadásként a gyomrom már nem bírta volna tovább bármiféle hizlaló dolog nélkül.

A kilincset lenyomva egy csilingelő hang jelezte, hogy beléptem. Mindig is imádtam az ilyen kis csecsebecséket, szerintem otthonias hangulatot ad egy-egy üzletnek, boltnak. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal megcsapta az orrom az a mámorító kávéillat. Lehunyva a szemem élveztem, ahogy az aromák átjárják a szaglószervemet, lassan indultam meg a pult felé. Körbenézve felmértem a kis helységet, régies, de annál inkább szebb volt a díszítés, az asztalok, a székek, minden. Tetszett. Egyedül egy dolgot hiányoltam: az eladót. Nem kellett sok, hogy észrevegyem, egy kis alak a pultban turkál, a süteményeket rendezgeti. A pulthoz lépve derítettem fel a kirakatot, ám amikor felnézett az eladó, ő azon nyomban érdekesebbé vált, mint bármi más a Földön.

A szám tátva maradt, megdermedve álltam, mint az idióták, egy szót sem tudtam kinyögni. Többször is feltérképeztem az előttem álló személyt, akárhányszor tanulmányoztam arcát, mindenét, Ő Loren volt. Csak Ő lehetett az!

Ezer és ezer kérdés cikázott a fejemben. Mit keres ő itt? Londonban? Ő Kaliforniában él! Miért van egy kávéházban, eladóruhában? Egyszerűen… miért?

Szinte semmit sem változott. Ugyan olyan gyönyörű volt az arca, mint akkor, bár arca jobban kisimult, nem voltak alatta karikák, ívelt, telt ajkai ugyan olyan hívogatóak voltak, mint amikor megcsókoltam. Nyelnem kellett az emlék hatására. Annyi álmatlan éjszakám volt, annyit kerestem őt, annyit hívtam, és vagy nem válaszolt, vagy elküldött. Borzalmas dolgokat írt nekem, nem tudom elmondani mennyi ideig nem akartam senkivel sem beszélni. Miatta. Pont feladtam… erre meg itt terem? Előttem? Nyilvánvalóan az égiek szórakoznak velem.

-          -Miért írtad azokat? Miért, Loren?

Bármennyire is próbáltam erősnek látszani, nem jött ki más az ajkaim közül, csak halk, fájdalmas suttogás.

~18~ London

 Sziasztok kedves, csodálatos olvasók! :)

Rettentően sajnálom, hogy nem hoztam mostanában az új részt, és, hogy már több mint egy hónapja nem volt rész. Nem tudom leírni, mennyire sajnálom, tényleg! De sajnos időhiány miatt nem tudtam megírni, illetve ott van a másik blogom is, így még kevesebb időm maradt erre. Esküszöm, leültem megírni a részt pénteken, ültem a laptopom előtt, és nem tudtam írni, nem voltam olyan állapotban. Nyilvánvalóan felmerül a kérdés, miért. Egy fiú miatt... Csak annyit mondok, nehéz dolog a szerelem, főleg, ha viszonzatlan.:') Ne haragudjatok rám, de semmihez sem volt kedvem nagyjából, csak ültem és néztem ki a fejemből, lassú zenéket hallgatva, és könnyezve.

Bocsánat, hogy ezt mind rátok zúdítom, de magyarázatot kellett adnom.

nagyon köszönök minden egyes kedve szót, a pipákat, az oldalmegjelenítéseket, ti vagytok a legjobb olvasók!!! A következő sokkal hamarabb fog érkezni - remélhetőleg - de a téli szünetben megpróbállak kárpótolni titeket! :)))♥

Nem is beszélek tovább, itt van az új rész, ez csak Lorenről szól, és az új élete kezdetéről. A következő részben újra felbukkan majd Niall is, megtudhatjátok majd milyen lesz az új találkozások. De többet nem árulok el!:)

Jó olvasást! ♥

xoxo smile-girl.:))

 

Ámulva ittam be London gyönyörű látványát. Magam sem tudtam, hova megyek, vagy éppen mit kezdek, de azt a pillanatot semmiért sem cseréltem volna el. Ahogy a London Eye a szemem elé került, gyermeteg mosollyal az arcomon néztem körül. Ámulásomból a taxissofőr zavart meg, aki a repülőtér-belváros között megtett távért kérte a jussát. Amikor azt mondta,24 font, elsápadtam. Amerikában dollárral fizetünk, nem fonttal! Ezt az apró dolgot valahogy teljesen elfelejtettem. Hebegtem-habogtam egy sort, míg végül kedvesen rám mosolygott, és azt mondta elfogadja a dollárt is. Hogy Londonban milyen kedvesek az emberek! Megköszöntem a fuvart, a taxi elhajtott mellettem. Ott álltam, London közepén lecövekelve, bármilyen terv nélkül, bőröndüstül, táskástul. Átfutott a gondolat az agyamon, hogy lehetséges, túlságosan elhamarkodtam a dolgokat. Ám de 17 éves leszek! Meg tudok oldani egy ilyen feladatot, bármiféle probléma nélkül. Lassan indultam meg, néhány embernek nekimentem, vöröslő arccal esedeztem bocsánatukért. Hihetetlen, mennyi ember van itt, Londonban! Az egész várost az esti fények járták át, az idő jócskán későn járt, még is rengeteg ember császkált az utcákon. Kisebb klikkekben pár szépen felöltözött és kisminkelt lány ment gondolom bulizni, páran a párjukkal sétálgattak, de akadtak olyanok is, akik úgy bámulták a várost, mintha aranyat találtak volna.

Nem győztem kapkodni a fejem. Minden olyan… gyönyörű, és más volt, mint Kalifornia. Egyből beleszerettem a helybe, még, ha csak ma is jöttem ide életemben először. Felnevettem, ahogy megpillantottam a Big Bent. Magam sem tudom miért, de viccesnek találtam. A Temzén néhány hajó volt felfedezhető, a víz visszatükrözte a fényeket. Eszméletlen volt!

-          -Elnézést. – szólítottam le egy harmincas éveiben járó hölgyet.

-          -Miben segíthetek?

-          -Meg tudná nekem mondani, hol találom a legközelebbi hotelt, szállodát, apartmant, bármit?

Az asszony mosolyogva magyarázta el, hogy nem messze innen van egy nagyon szép hotel, London egyik legdrágábbja, de inkább egy másikat ajánlana, ami szintén makulátlan, viszonylag jó áron. Leírta nekem a címet, majd továbbállt. Ó, a brit akcentus.

Vad integetésbe kezdtem, hogy elintsek egy taxit. Szinte egy percbe se tellett, egy fekete taxis megállt mellettem. Már hallottam ezekről a londoni taxikról, és tényleg olyanok, mint elképzeltem.

-          -Hova vihetem, kisasszony?

-          -Ide, legyen szíves. – adtam át neki a kis cetlit, ami a címet tartalmazta.

Ahogy megindult a jármű, szinte felkenődtem az ablakra. Tátott szájjal kémleltem a nevezetes helyeket, amik mellett elhaladtunk, az utakat, embereket. Megmosolyogtatott, amikor egy kisfiú a London Eye felé mutogatott sírva, de az anyukája csak megrázta a fejét. Végül a kisfiú addig „hisztizett”, míg bele nem egyezett az édesanyja.

Szerencsémre ez a taxisofőr is elfogadta a dollárt. Holnap az első dolgom lesz, hogy fontot váltok…

Kiszedtem a bőröndjeimet a csomagtartóból, és megindultam a hotel felé. Egyszerű volt, de nagyszerű. Semmi csicsa, néhány márványbeütés, nagy, tiszta ablakok, fekete-fehér színek.

A recepcióhoz lépkedve kissé ügyetlenül kerestem a szavaimat, mit is kellene mondanom.

-          -Üdvözlöm, miben segíthetek? – köszöntött a recepciós fiú. Arcom tűzre kapott, ahogy felpillantottam a pult mögött álló, fekete hajú, barna szemű fiúra. Aligha lehetett több 20-nál, még is furcsán vonzónak találtam.

-          -Én…üm… egy.. egyszemélyes szobát szeretnék.

-          -Van előre foglalásod?

-          -Nincs. – sütöttem le fejem,

-          -Hány napra szeretnéd?

Hány napra? Nem tudom…Annyira, ameddig nem találok egy albérletet. Kettő, három, talán négy nap? Vagy egy egész hét? Magam sem tudom.

-          -Azt hiszem három napra szeretném. – nyögtem ki halkan. – Utána…lehetséges, hogy meghosszabbítom, ha esetleg úgy adódik?

-          -Persze! Kérlek, töltsd ki ezt az adatlapot, utána adom is a kulcsod. – nyújtott felém egy két oldalas papírt. Ráírtam a nevem, adataimat, itt tartózkodásom idejét, mindent, amit a papír kért. Ám egy dologra nem gondoltam: 18 év alatt vagyok. Egy hotelbe pedig 18 év alatti gyerek nem jöhet egyedül. Nagy gondolkodások árán, de végül átírtam a születési dátumomat, mintha már tizennyolc éves lennék. Ajkamat harapva nyújtottam át remegő kézzel a papírt a recepciósnak, a tenyerem izzadt, már előre éreztem a lebukás keserű ízét.

Zakatoló szívvel néztem, ahogy átolvassa az adatokat, ám amikor összeráncolta a homlokát, tudtam, lebuktam.

-          -Rendben. Akkor három éjszakára kétszázhúsz fontot kérnék, ebben benne van az ételellátás is.

-          -Elnézést, de… Amerikából jöttem, és csak dollárral tudok fizetni. Megoldható lenne…hogy…

-          -Persze, semmi probléma. Készpénz vagy kártya?

Esetlenül odanyújtottam a kártyámat, beütöttem a kódom, majd kézhez kaptam a szobakulcsom. Ezt nem hiszem el… sikerült! Nem buktam le! Hatalmas mosollyal az arcomon fogtam meg a csomagjaimat, és indultam meg a lift felé. 45-ös szoba. A lift melletti kis táblázaton leolvastam, hogy a második emeleten találom majd meg a szállásom, így megnyomtam a 2-es gombot, majd pillanatok alatt fel is érte.

A szoba előtt megállva izgatottan tettem a kulcsot a kulcslyukba, és forgattam el. Ahogy kitárult előttem az ajtó, egy gyönyörű szobát láttam meg. A falak fehérre voltak mázolva, a műbőr bútorok koromfeketén tündököltek. A nappaliban Egy nagy plazma TV állt, egy külön ajtó vezetett a fürdőszobába, illetve még egy a hálószobába. Megkönnyebbülten ugrottam rá a hatalmas franciaágyra. A puha párnák kényelmes érzést nyújtottak, azonnal álmosság ült a szememre.

Magam se tudom, mennyi ideig feküdtem az ágyon, de hirtelen ötlettől vezérelve a pénztárcámat a bőröndből előhalászott kis táskámba tettem, illetve az igazolványaimat, és kulcsomat, majd úgy döntöttem, felfedezem Londont.

*

A sálamat magasan az arcomba húzva léptem ki a hotel kijáratán. Az idő este tíz körül járhatott, a hideg, csípős, novemberi levegő pírt festett az arcomra. A lábaim magamtól mozogtak, ámulva bámultam Londont úgy, akár egy kisgyerek egy cirkuszi előadást. Még csak ma jöttem, de már megszerettem ezt az egész várost! Sajnos ilyenkor már nincsenek nyitva a fontosabb boltok, vagy telefonszolgáltatók, de amikor megpillantottam egy pénzátváltót mosolyogva indultam meg felé.

Szinte az összes készpénzben lévő dolláromat átváltattam, illetve az összes kártyán lévő összes pénz kivetettem, mielőtt még otthon Patriciáék letiltatnák. A dollárokat eltettem a táskámba, a fontot pedig a bukszámba sűrítettem. Elköszöntem a kasszás hölgytől, és folytattam utamat. Pár perc múlva az orromat megcsapta a frissen sült csirke illata. hatalmasat szippantottam az isteni illatból, majd rájöttem, nem ettem semmit az utóbbi pár órában. A gyros-oshoz érve kértem magamnak egy csirkés, hatalmas gyrost, egy félliteres kólával. Az első londoni vacsorám. Alig pár perc alatt befaltam az egészet, jólesően sóhajtottam fel. Már nagyon éhes voltam.

Az időérzékemet elvesztve vettem észre a hatalmas városi órán, hogy bőven elmúlt éjfél. Két órája sétálgatok Londonban, és nem tudom, hol vagyok. Félve pillantottam körbe, de nem találtam ismerős utat, hol jöttem. Egy pillanatra lesokkolódtam, de szerencsére egy taxi pont mellettem haladt el, így leintettem, megmondtam a hotel nevét, és pár perc alatt vissza is vitt.

Hihetetlen, hogy ma mennyit taxizom…

Hulla fáradtan estem be a szobámba. A kabátomat és a cipőmet ledobva előszedtem a pizsamámat illetve a tisztálkodási szereimet, és elfoglaltam a fürdőt.

A hatalmas zuhanyrózsából folyó forró vízcseppek jólesően siklottak át a testemen. Elmélkedtem, agyaltam, mit is fogok kezdeni magammal itt, Londonban. Nem fejeztem be az iskolát, holott be kellene. Hiszen… esélyem sincs egy jó állásra, ha nem tanulok, és szeretek tanulni. Bármennyire is hangzik furcsán, az elmúlt években nem volt számomra más, csak a tanulás, olvasás, és zene. Ők hárman voltak a legjobb barátaim, illetve… Emily. Ó, Emily! Nem tudja, hogy eljöttem! De nem tudok neki üzenni.. Kivéve postán! Holnap fel kell adnom neki egy levelet.

A zuhanyzó alól kimászva szárazra töröltem magam, kifésültem szőke hajam, majd magamra kaptam a pizsamámat. A hatalmas franciaágyban nyakig betakaróztam, jóleső melegség járta át a testem. Ez az első éjszakám Londonban. Hát, Loren Wendy, brit ember lettél! Ehhez hasonló gondolatokkal merültem el álmomban.

-Loren. Én vagyok az, Jaymi.

- Menj innen! – üvöltöttem, miközben könnyeim arcomon csordogáltak. – Nem akarlak látni soha többé! Megkeserítettétek az életem, elköltöztem, legalább itt ne lássalak!

- Te is tudod, hogy nem menekülhetsz. – kapta el erősen a karom, és magához rántott. – Meg fogunk találni, és akkor nem fogsz menekülni. Soha. Jól jegyezd meg! Örökké az enyém vagy. Örökké!

Erősen megragadott, és húzni kezdett a szobám felé. Az ágyamra lökött, erőszakosan nyomta ajkait az enyémekre, miközben hatalmas kezei bebarangolták egész testem.

-          Ne! Hagyj békén! – kiabáltam, ütöttem a hátát, harapdáltam, de semmi sem segített.

-          Ne mocorogj, mert annál jobban fog fájni!  - pofozott meg. Az arcom égett a keze erős érintésétől, homályos szememmel csak azt láttam, hogy levetkőzött. Ne, csak ezt ne.. Ez nem lehet! Ő nincs itt!

-          De itt vagyok, és itt is leszek mindig számodra, bébi! – suttogta a fülembe, majd megszabadított a testemet takaró utolsó daraboktól is.

Ijedten ültem fel az ágyamban.  A vérnyomásom megütötte legalább a 200-at, a pizsamám rám tapadt az izzadtságtól, a homlokomon a verejtékcseppek csordogáltak. Ez csak egy rémálom volt, ez csak egy rémálom volt, ő nem lehet itt. Több száz kilométerrel arrébb van most – próbáltam nyugtatni magam. Pár percig hatalmas levegőket vettem, úgy éreztem megfulladok. Nehézkesen, de végül sikerült megnyugodnom. Ez csak egy rémálom volt, nem lesz semmi baj, Londonban vagyok, ahol nem fog keresni, sohasem! Soha többé nem fogom látni, soha!

*

Lassan vonultam le a lépcsőn a hotel étkezőjébe. Arcomra azonnal pír szökött, ahogy rengeteg emberrel találtam szembe magam. Mindegyik a reggelijét fogyasztotta, akadtak olyanok is, akik öltönyben ültek, vagy éppen estélyi ruhában, de a  nagyobb rész egyszerű hétköznapi ruhában érkezett, mint én. Lassan, lehajtott fejjel mentem a svédasztalhoz, ahol a tányéromra pakoltam egy muffint, illetve egy vajjal megkent pirítóst, töltöttem magamnak egy pohárkába narancslevet, majd egyedül megreggeliztem.

A reggeli után pedig újdonsült energiával indultam meg a városba, hogy mindent elintézzek, ami csak kellhet. Tudtam, hogy ez a mai az én napom lesz, és ezt semmi, illetve senki sem ronthatja el. Ma mindent megcsinálok, amit szeretnék, és minden sikerülni fog! Megígérem magamnak.

~17~ Szökés

Sziasztok, drága olvasóim!:)
Első sorban szeretném elnézéseteket kérni, tudom, borzalmasan sokat késtem a résszel, de egyszerűen nem tudtam korábban hozni. :( AZ iskola teljes mértékben kikészít, semmi szabadidőm sincs, hétvégenként pedig általában nem vagyok otthon.:( Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam felrakni a részt! Mint tudjátok, két blogot vezetek, a másik blogomra is írnom kell a részeket, és mivl azt hamarosan befejezem, főként oda érkeznek előbb a részek. De amint azzal végzek, gőzerővel csak ezzel a történettel fogok foglalkozni!:) Addig is a türelmeteket kérem, nem fogom befejezni a történetet, ne aggódjatok!:)x
Köszönöm szépen a sok támogatást, illetve a türelmeteket, eszméletlen hálás vagyok nektek, nem tudjátok elhinni, mennyire! ♥ Köszönök mindent, nem is rizsázok többet, íme a következő rész, ami egy fordulópont a történetben! Jó olvasást! :)x

xoxo smile-girl.:)))

Pontosan 1 hónap telt el a koncert óra. Egy olyan hónap, ami életem legrosszabb időszaka volt. Patricia és Daniel úgy döntöttek, tönkreteszik az életem a lehető legtöbb módon. Betartották ígéretüket: elvették a telefonom, és a laptopom, minden kommunikációs eszközöm, amivel tudtam volna tartani a kapcsolatot Niallel. A legrosszabb pedig… a szemem előtt válaszoltak minden egyes sms-ére, üzenetére. Zokogva könyörögtem nekik, ne tegyék, de mit sem számított Arrogáns vigyorral az arcukon küldték el az alpáribbnál alpáribb üzeneteket. Nem tehettem semmit sem. Vesztettem.

Éjszakánként alig-alig aludtam 4 órát, nem jött álom a szememre sohasem. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, minden egyes nap, remélve, hogy nem látja ezeket az üzeneteket, és tudja, nem én írom. De kit is akarok szédíteni? Elhiszi. Tudom, hogy elhiszi, én írom.

Fülhallgatómon keresztül lágyan szólt Britney Spears-től az Everytime, egy régi, nagy kedvencem. Könnyeim patakként hullottak kisírt szemeimből, forró takarómat nyakamig magamra terítettem. Imádkoztam, hogy Jaymi ne jöjjön hozzám ma este.

A szívem heves ütemben vert, mikor valaki kirántotta fülemből a fülhallgatómat, orromat megcsapta az ismerős tusfürdő illata. Könyörgök, csak ezt ne!

-          -Szia édes. – suttogta Jaymi a fülembe. Ijedten próbáltam hátrálni, kikerülni érintése alól, feleslegesen.

-          -Bébi, unom már az egérjátszmát. Megtanulhattad volna az elmúlt jó pár alkalomkor, hogy hiába menekülsz, az enyém vagy.

Öntelt vigyora látván úgy éreztem azonnal feljön belőlem a vacsorám. Undorodva fordítottam el tőle fejem, nem akartam, hogy megcsókoljon.

Hirtelen erős szúrást éreztem fejbőrömön, halk sikoly szakadt ki torkomon. Jaymi hajamnál fogva rántott magához, ajkait erőszakosan préselte enyémek ellen. Bármennyire próbáltam tiltakozni, nem volt esélyem.  Teljesen ki voltam szolgáltatva neki.

Olyan hévvel döntött el az ágyon, hogy az egy hatalmas reccsenéssel adta tudtára, nem bírja a nagy terhelést. Fölém kerekedve csókolt tovább, kezei bebarangolták egész testemet, ajkai áttértek a nyakamra. Pillanatok alatt szabadított meg a testemet takaró minden ruhától. Mr nem volt visszaút – ismét.

Szemeimet erőszakosan leszorítva, ajkamat harapva tűrtem a kínzást, vártam, minél előbb vége legyen. Kezeim testem mellett hevertek mozdulatlanul, úgy feküdtem Jaymi alatt, mint egy rongybaba. Egy élettelen, megbénult rongybaba. Eddig alkalmak során sosem éreztem ily’ mértékű fájdalmat, mint akkor. Jaymi nem törődött velem, azzal, hogy keservesen sírtam fel, ütöttem, vágtam ahol értem, kiabálva próbáltam ellökni magamtól – minél inkább próbálkoztam, annál kegyetlenebbül bánt velem.

Minden másodperc óráknak tűnt, reszketve húztam magamra a takarómat, levegővételem zavaros volt a félelemtől. Minden testrészem sajgott, szinte biztos voltam benne, hogy Jaymi maradandó nyomokat hagyott rajtam.

-          -Kösz, cica. Szép álmokat.

Ahogy elhagyta a szobámat, olyan lendülettel tört elő belőlem az újabb sírógörcs. Én ezt nem bírom tovább. Egy hónapja… Egy hónapja minden egyes nap át kell élnem ezt a szenvedést. Minden este engem használ a játékszereként, megaláz. Régebben megelégedett heti eggyel, később kettő-hárommal, most már pedig napi szinten támad le. Élet az ilyen?! Ezt nem bírom tovább, bármit megteszek, csak ezt ne kelljen elviselnem! Inkább a halál, mint ez.

*

Gondolkodás nélkül szórtam a ruháimat a bőröndömbe. Próbáltam halkan járkálni a szobámban, nehogy felkeltsek valakit, ám nem ment ez ilyen könnyen. Fogalmam sem volt, mit is kell vinnem magammal, a legszükségesebb kellékeket pakoltam be, melegebb ruhákat, ugyan is november elejét írunk, hamarosan itt a tél. Igazolványaimat, pénzemet, bakkártyámat a hátizsákomba rejtettem. Kész. Minden fontos dolog bent van, ami kellhet, indulnom kell. El, minél messzebb ettől a helytől.

Kezembe kaptam a bőröndöt, hátamra a táskám, óvatosan tártam ki az ajtómat. A lehető leghalkabban osontam le a lépcsőn, reménykedve, senki sem fog meghallani. A szívem majd’ kiugrott helyéről, úgy éreztem ég a bőröm, forróság járta át a testem. Mindenem izzadt, homályosan láttam a világot. A kabátomat lassan vettem magamra. Amint a kilincsre helyeztem kezem, hatalmasat ugrottam, ugyan is valaki hozzáért a vállamhoz.

Ennyi. Vége volt, soha többé nem fogok eljutni innen sehova. Örök életembe szobafogságban fogok megrohadni. Miért?!

Óvatosan fordultam meg, agytekervényeim valamiféle magyarázatot kerestek, de nem jutottak dűlőre.

Diana állt előttem. Pontosan az a lány, aki a lehető legtöbbször próbált keresztbe tenni nekem eddigi életéveim alatt.

-          -Én… É-én… Cs-csak… Szó-szóval…

-          -El akartál szökni, ugye? – vonta meg a szemöldökét. Bármit teszek, mondok, ebből már nem fogom tudni kimagyarázni magam. Minden lehetőségem elúszott.

-          -Igen. –sóhajtottam.

-          -Hát akkor gyerünk! Elviszlek.

Úgy éreztem ott helyben elájulok. A fejemben szavai visszhangzottak. Tessék? Ezt ő sem gondolhatta komolyam. Nyilvánvalóan alvajáró, vagy részeg.

-          -Hogy mondtad?

-          -Maradj csendben, hozd a bőröndjeidet, és lépjünk.

Kábultan fogtam meg a csomagjaimat, sietve indultunk meg az autó felé. Hála Istennek, hogy tegnap nem járt be Patricia a kocsival.

Ezt az egészet nem tudtam felfogni. A mostohatestvérem segít megszöknöm, az a személy, aki az összes adandó alkalommal belém rúgott egyet, ott, ahol a legjobban fájt. Aki megpróbált tönkretenni. Miért is változott volna meg egyik pillanatról a másikra?

A lehető legcsendesebben pakoltuk be a járműbe a bőröndömet, illetve a táskáimat. Az anyósülésen ültem megszeppenve, fogalmam sem volt, mit is kellene mondanom.

Az autó motorja beindult, lassan indultunk meg az úton. Az első 10 percen csendben ültünk, Diana vezetett, én pedig csak néztem Californiát. Valószínűleg egy jó ideig nem fogom többször látni.

-          -Miért? – szólaltam meg halkan. Diana mély lélegzetet vett, majd rátaposott a gázra. Testem belesüllyedt az ülésbe a sebesség hatására.

-          -Nézd, Loren. Nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy sajnálom. Igen, tudom, nem voltam példa értékű testvér, és ez enyhe kifejezés. Tönkretettelek, megaláztalak, csúfoltalak. Tudom, mit tesz veled Jaymi, tudom, min mész keresztül. Azt is tudom, hogy a szüleink mennyire utálnak téged. És tudod mit? Irigyellek. Mindig is irigyeltelek. Gyönyörű vagy, és ami a legfontosabb, a legerősebb lány, akit valaha láttam. Sosem tudtam volna mindezeken keresztülmenni, mint ahogy te. Mindent átvészeltél,Loren, ezért minden elismerésem a tiéd. Szeretnék tőled bocsánatot kérni, mindenért, amit tettem, hidd el, megbántam, teljes mértékben. Fiatal vagy, élned kell. Bulikba járnod, szerelmesnek lenned, tanulnod. Ne cseszd el úgy az életed, mint én. Nézz rám! – nevetett fel kínosan. – Mit takar a makulátlan külső. Semmit sem tettem az életemért. Egyetlen egyszer nem nyitottam ki a könyveimet, a pénz az, ami kitűnővé tett, mindig. Lusta vagyok, és tudatlan, ellentétben veled. Sok minden vár még rád, Hugi. És bár tudom, nem vagy a vérszerinti testvérem, annak tartalak. És büszke vagyok rád, Loren, ezt tudnod kell. És teljes szívemből kívánom neked, hogy váltsd valóra az álmaidat, és, ezen túl csak jó dolgok történjenek veled!

Az összes érzés felkavarodott bennem. Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Ahogy a szavak szép lassan értelmet nyertek az elmémben, úgy öntötték el arcomat a forró könnyek. Bármire gondoltam volna, csak erre nem. Hogy pont Diana fogja ezeket nekem mondani. Sosem fogom elfelejteni, miket tett velem, de nem tudok rá haragudni. És azt hiszem, hivatalosan is bevallhatom, én is a nővéremnek tekintem őt.

Az utó lefékezett, megérkeztünk a reptérre. Néma csönd telepedett az autóra, csak lélegzetvételeinket hallottuk.

-          -Indulj, keress magadnak egy gépet, és éld az álmaidat.

-          -Köszönöm.

Magam is megleptem cselekedetemmel, de olyan lendülettel öleltem magamhoz Dianat, hogy még ő is megszeppent egy pillanatra. Ebbe az ölelésbe az összes eddig testvéri szeretetünket beleadtuk. Szorítottuk egymást, mintha ezer év után először találkoztunk volna. Ami igaz is… annyi idő után először éreztem úgy, hogy van nővérem.

A lámpa fénye megcsillantotta Diana szemébe a kósza könnycseppeket. Soha életemben nem láttam még Dianat sírni. És íme, megéltük ezt a pillanatot. Ketten könnyeztünk, szorítva egymást az autóban, tudván, nem látjuk egy ideig egymást.

-          -Megígérem, anyuék semmit sem fognak megtudni tőlem. És Loren. – szólt utánam, miután kiszálltam a kocsiból. – Remélem… néha felhívsz, vagy írsz nekem. Tudod a számom.

Mosolyogva bólintottam. Az autóból kiszedtem a csomagjaimat, egy utolsó intés után pedig a mostohanővérem elhajtott. Íme, itt állok álmaim kapujában. Nem választ el más a szökésemtől, mint egy repülőjegy szerzése, és egy repülőút. Repülőút, egészen Londonig.

*

Homályos tekintettel néztem a mellettem ülő kisgyerekre. Nevetve ütögette a székemet, aranyos mosolya engem is mosolyra késztetett.

-          -Elaludtál. – vigyorgott. Nem lehetett több, mint 8 éves. Ragyogó mogyoróbarna szemei engem pásztáztak. Aranyos Thomas a gőzmozdonyos pólót viselt, barna, göndör fürtjei arcába omlottak. Elbűvölően aranyosan nézett ki.

-         - Köszönöm, hogy szóltál. – mosolyogtam rá, egy nyújtózást követően.

-          -Peter vagyok. Te?

-          -Loren.

-          -Meg szeretnéd nézni a pocakomat?

Elnevettem magam kijelentésén, de tényleg komolyan gondolta. Édes pocakján felhúzta a pólóját, majd azt simogatta. Hófehér bőrét kiadta a póló sötétkék színe.

-          -Megmutatod a tiédet?

-          -Nem hiszem, hogy a repülő kellős közepén szeretném mutogatni. De majd egyszer talán. – mosolyogtam rá.

Kedves Utasaink! Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket, azonnal landolunk! – hallottam meg a stewardess hangját. Két perc. Két perc választ el attól, hogy álmaim városában legyek, hogy megkezdjem az új életem. Viszlát, régi, siralmas életű Loren, ez London, baby!