~16~ Elvesztettem

Sziasztok!:)
Első sorban szeretnék bocsánat kérni, amiért ilyen sokat kellett várnotok a résszel. Rettentően sajnálom, ne haragudjatok, de kikészít az iskola! :( Mivel beszereztem egy elég rossz jegyet, még jobban kel teljesítenem, hogy kijavítsam.:( Nagyon sajnálom, tényleg!
Viszont nagyon köszönöm nektek a rengeteg támogatást, kommenteket, pipákat! Eszméletlenek vagytok! ♥ Nem tudom elégszer megköszönni!♥
Nem is húzom tovább az időt, íme itt a rész! :)
Jó olvasást hozzá!♥

xoxo smile-girl.:)))

Niall szemszöge

Komótosan, még mindig a csók hatása alatti állapotban ballagtam vissza a fiúkhoz. Nem hittem el: ez komolyan megtörtént. Ez a valóság. Az a csók, annyi mindent jelentett számunkra! Bárcsak itt maradhatnék, Vele. Örökké!

Figyelmetlenségemben neki andalogtam valakinek. Sűrű bocsánatkérések után haladtam tovább. Egyszerűen olyan felfoghatatlan ez az egész. Belép egy lány az életedbe, képes vagy teljesen megszeretni három nap alatt, és úgy érzed nem lennél képes nélküle élni. Mily’ furcsa az ember. Ilyen gyorsan megszeretni valakit?! Felettébb érdekes. A legszívszorítóbb érzés az, hogy nem lesz alkalmam még egyszer érezni csókja ízét, puha, fehér bőrét. Valahogy… ez a csók teljesen más volt, mint az eddigiek. Olyan érzelemmel teli, bánatos, szerelmes, minden-együtt-véve csók volt. Imádtam! Csókoltam már meg több lányt életemben, így nem számítók „kezdőnek”, de még is úgy érzem magam, mintha az első csókomon lennék túl. Normális dolog ez a fiúknál?!

-          -Ohó, úgy érzem itt valami történt. Na mond csak el szépen, mit csináltatok olyan sokáig az öltöződben. –támadott le Louis. Éreztem, amint arcomba szökik a vérem, ajkamba harapva ültem le a fiúk mellé. Egy emberként gyűltek körém, érdeklődő pillantásokkal bombáztak. Hol is kezdhettem volna? Többször nyitottam szólásra ajkaimat, végül egy értelmes szót sem tudtam kipréselni magamból. A fiúk sürgető tekintettel meredtek rám. Tekintetem egy kiválasztott pontra szegeztem, szemem előtt lejátszódott a csók jelenete.

-          -Megcsókoltam. – nyögtem ki végül.  Egy pillanatra csönd telepedett a kicsinyke szobára, közvetlenül utána a fiúk egy emberként kezdtek örvendezni velem együtt.

-          -Azt a mindenit, a mi kis írünk becsajozott ! Szép volt tesó. – veregette meg vállam Louis. Becsajozott. Bár csak ezt mondhatnám! De ma este már a repülőn fogok ülni, több száz kilométerre Tőle. Az egyetlen lánytól, aki az elmúlt három évben képes volt megdobogtatni a szívem. Bármennyire is érzem magam a fellegekben, tudom, pár óra múlva a pokolba fogok kívánni mindent, mindenkit. Miért kell elrontania mindent a távolságnak? Távolság… Sosem értettem azokat, akik azt mondták a távolság mindent tönkretehet.  De most már beláthatom. Ezért van vége az összes távkapcsolatnak, ezért szeretnek ki egymásból az emberek. Vajon én is el fogom Őt feledni? Vagy Ő engem? Fogalmam sincs. Egy dolog marad: a remény. A remény, hogy valaha, talán, véletlenül láthatom őt. Bár fogalmam sincs, milyen módon fog ez megvalósulni, de érzem, hogy ez nem az utolsó alkalom volt, hogy láttuk egymást.

Mi lenne az egyszerűbb megoldás? Ha teljesen megfeledkeznék a mai napról, vagy ha próbálnám tartani vele a kapcsolatot.

*

Szememmel a messzire nyúló mindenséget pásztáztam a repülő ablakán keresztül.  Minden olyan… nyugodtnak tűnt. Ahogy a felhő keresztezi a felhőt, a gyönyörű kékség több ezer kilométerre nyúlik.   Egy gépies női hang ütötte meg a fülem. „ One Direction, öveket bekapcsolni, leszállunk!”

Magángép. Bizonyos szempontokból nagyon előnyös, ugyan is olyan a székek nagyon kényelmesek, azt kérünk, amit csak akarunk, nincsenek emberek, akik felismernek, és lerohannak minket. Nem tagadom, előfordult már, hogy normál géppel utaztunk, de inkább nem írom le mi szokott akkor történni. 

Mit sem ér a teljes kiszolgálás, holott amit, vagyis akit én akarok nem kaphatom meg ? Nem kell nekem méregdrága pezsgő, vagy kaviár, csak Ő. Semmi más.

A gépről leszállva arcomat megcsapta a londoni levegő. Az ég felé emeltem a tekintetem: hamarosan esni fog. A drága londoni időjárás de hiányzott már. Nem kellett sokat várnom, megéreztem az első apró esőcseppet az orrom hegyére csöppenni, azt pedig követte a második, harmadik, végül hatalmas zápor ereszkedett Londonra. A fiúkkal nevetve rohantunk be a reptéri épületbe Teljesen elázva, nedves cipővel, ruhával, hajjal fújtuk ki magunkat.

-          -London, hiányoztál! – nevetett fel Harry.

Miután sikeresen kifújtuk magunkat feltűnésmentesen próbáltunk átjutni a csarnokon, nem nagy sikerrel. Sikítozó lányok százai rohantak felénk, ha nincsenek ott a biztonsági őrök, valószínűleg arabokra szaggatva kerültünk volna ki innen. Sokszor úgy érzem, utálom, ha nem mehetek el valahova anélkül, hogy legyen mellettem egy biztonsági őr, ilyen esetekben viszont áldom Pault, amiét mindig lerendezi nekünk a több fős „segítséget”. Mosolyogva intettem bele néhány lány telefonjának a kamerájába, pár lánynak puszit is küldtem. Tudom, milyen sokat jelent ez nekik, és azt kell, hogy mondjam nincs annál jobb érzés, mikor boldognak látom a rajingókat. Nekik köszönhetünk mindent, ők segítettek nekünk abban, hogy idáig jussunk. A csúcsig! Alig hiszem, hogy ennél feljebb juthatnánk. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész… 3 évvel ezelőtt sohasem gondoltam volna, hogy sikítozó rajongók elől fogok futni, vagy tini lányok ezrei fogják viselni az olyan pólókat, amiken az arcom díszeleg. De most még is itt állok, a One Direction egyik tagjaként, a turnénk végén. Pár koncert, és véget ér a turné. Annyi emlékkel, és tapasztalattal gazdagodtunk, hogy úgy érzem a fiúk nevében is elmondhatom, nem akarjuk, hogy vége legyen. Mire véget ér a turné, majdnem 200 koncertet fogunk magunk mögött hagyni, ami nem kis teljesítmény. Az életünkké vált ez az egész: az éneklés, koncertezés.

A fiúktól elköszönve léptem ki a taxiból. A bőröndömet kezembe kaptam, az utazótáskám pedig vállamra akasztottam.

-          -Holnap találkozunk! – intettem nekik utoljára, a taxi pedig elhajtott. 

A kulcsomat előhalászva nyitottam ki a háztömb legalsó ajtaját. A lakásom egy elég jómódú környéken lévő háztömbben található. Nagyon szeretem, otthonos, kedvesek a szomszédok, és azt hiszem ennél nem is kell több. Minek vettem volna egy nagy családi házat, amikor egyedül lakom benne? És meg kell vallani, a lakás nagysága megegyezik egy családi ház nagyságával…

Komótosan ballagtam fel a második emeletre, de ez a pár lépcsőfok is soknak tűnt. Az kulcsot elfordítottam, arcomra mosoly szökött, ahogy megpillantottam a lakásom. A bőröndöt ledobtam, a nagy utazótáskát is, egy dologra vágytam csak, alvásra. A többi ráér holnap is.

Loren szemszöge

-          -Te mi a fészkes fenét gondoltál magadról Loren Wendy?! Azt akarod, hogy kirakjuk a szűrödet? Mert nagyon jó úton haladsz afelé, te semmirekellő!

Daniel hangja töltötte be az egész folyosót, ahogy már méterekre tőlem kezdte a kiabálást. Kiabálást? Ezt inkább üvöltésnek nevezném. Mellém érve erősen megragadta a karom, mintha bábu lennék, úgy húzott maga után nem kicsi sebességgel. Néhányszor megbotlottam, de az sem érdekelte. Patricia mögöttünk jött, Jaymi szintúgy, Diana pedig valószínűleg Harrynél ragadt.

Az emberek kikerekedett szemekkel figyelték a kis jelenetünket. Szinte kiviharzottunk az épületből, Daniel kinyitotta a kocsiajtót, és belökött rajta. Ne törődtem a fájdalommal, amit éreztem, máson járt az eszem. Mint akit elvarázsoltak úgy ültem egy helyben, bárgyú vigyorral az arcomon. Megcsókolt! Ő ! És nekem adta a pólóját. Írt nekem egy dalt. Rózsát adott. Azt hiszem, ennél szebb nap az életemben sohasem volt még!

Az úton se Daniel, se Patricia nem szólt egy szót sem. Az autót a rádió kellemes dallamai járták be, az ablakon kifelé bámultam az embereket, autókat. Néhány szerelmes pár boldogan sétált egymás mellett, vagy csókot váltottak, látszott rajtuk: szerelmesek. Felhőtlen az életük, a boldogság tengerén hajókáznak. Vajon velem és Niallel is ez lehetett volna? Vagy… ez az egész csak egy hirtelen fellángolás volt számára?

Gondolatmenetemet az autó hirtelen leparkolása zavarta meg. Daniel olyan hirtelen fékezett be, hogy a biztonsági övem erősen vájódott a ruhámba. A feszültség tapintható volt az autóban, teljes csönd keletkezett.

-          -Menj fel a szobádba, utána beszélünk. Most!

Tettem, amit kért. Sietve szálltam ki az autóból, lassan lépkedtem a bejárati ajtó felé. Fogalmam sem volt, mit fogok kapni, esetleg tényleg kiraknak-e itthonról, de nem érdekelt abban a percben semmi. A szobámba érve ledőltem az ágyamra, jókedvem az eget rengette. Kedvem támadt körbefutni az egész várost.

Pár perc múlva Daniel és Patricia lépett be a szobámba. Felültem, de mit sem ért. Felrángattak állásba, az arcomon hatalmas nyomást éreztem. Pirosodó orcámra tettem a kezem, ahol Daniel megpofozott. Csípett, égetett az érzés.

-          -Te utolsó szajha! Azt hitted, hogy a kis barátod majd beléd lesz szerelmes, és elvisz magával? Ezt nagyon elcseszted, Loren! Senkinek sem kellesz, főleg nem egy ilyen sztárnak, mint Niall! Komolyan ilyen naiv vagy, hogy azt hitted jelentesz neki valamit? Nézz magadra, egy csődtömeg vagy! Egy ocsmány, kövér, szerencsétlen lány! Nem érdemled meg, hogy itt legyél! – üvöltötte a képembe, arcomon újabb pofon csattant, ezúttal a másik oldalra. A könnyeim patakként csordogáltak szememből. – Hogy képzelted, hogy elmész a koncertre, mi? Hogy hazudsz nekünk, amikor mi mentettük meg az elcseszett életedet? Mindent megkaptál, holott semmit sem érdemeltél volna! Soha többé nem mész sehova, azt garantálom! Örök életedben ebben a házban fogsz megrohadni, nem lesz itt szórakozás, Loren! Remélem, legközelebb elgondolkodsz rajta, hogy elszöksz-e itthonról!  - kezével megrántotta a hajam, egy sikítás hagyta el a számat. – Ha még egyszer előfordul, tönkretesszük az életed, Loren.  – kuncogott a fülembe. – Nyilván nem örülnél neki, ha néhány hazugságot elmondanánk a kis barátodnak, ugye? Tegyük fel… tetves vagy?

A szobát hangos nevetés töltötte be, az ajtónál álló Jaymi is csatlakozott hahotázó szüleihez.

-          -Nem teheted! – kiabáltam zokogva.

-          -De, igen Loren, megtehetem. Azt teszek, amit akarok, neked ebbe nincs beleszólásod.

Ahogy elengedte a hajamat, kissé meglökött, így a földön végeztem. Összekuporodva zokogtam, térdeimet a mellkasomhoz húztam. EZ már nem csak az ütések fizikai fájdalma volt, hanem a lelki fájdalom. Nem tehetik ezt velem, így is tönkreteszik az életem! Ez nem történhet meg!

Egy érintést éreztem meg a zsebemnél, a telefonomat egy pillanat alatt húzta ki onnan.

-          Erre nem les szükséged. Majd én elbeszélgetek a „szerelmeddel”. – vigyorgott, miközben a laptopomat is elvette a helyéről.

-          -Kérlek. Ne tegyétek!- suttogtam halkan.

-          -Ó, Loren, de, megfogjuk tenni! Gondolkodtál volna előbb a buta fejeddel. Késő bánat, „drágám”.

Egy utolsó nevetés után elhagyták a szobát. Ott hagytak egyedül, telefon, laptop nélkül. Ültem, sírtam és sírtam, nem tudom mennyi ideig, de a szemem égni kezdett, úgy éreztem azonnal elájulok. Minden olyan tökéletes volt a mai napon, most pedig…minden elromlott! Nem elég, hogy soha többet nem fogom látni, még a kapcsolatot sem fogom tudni tartani vele, ki tudja Patriciáék mit írnak majd neki.

A mai nap folyamán most először döbbentem rá igazán: elvesztettem Őt.

~15~ Álom, vagy valóság?

 Hát sziasztok!:)

Hogy telik az iskola? Túléltétek az első két hetet? :) Személy szerint hulla vagyok.... 

Köszönöm szépen a támogatásotokat, nagyon hálás vagyok minden kedves szóért, illetve pipáért, tényleg! ♥

A részről annyit szeretné csak mondani, hogy eddig ez a kedvenc részem - haha, romantikus típus vagyok-  remélem nektek is elnyeri majd a tetszéseteket! :) 

u.i.: ez hosszabbra sikerült, mint az eddigiek! :)

xoxo

smile-girl:)))

A különböző feliratú ajtók mellett elhaladva egyre erősödött a hangzavar. Szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan megérkezünk Niall öltözőjéhez. Jól gondoltam. Ismét, illedelmes fiú módjára nyitotta ki nekem az ajtót, maga elé engedve. Belépve az első, amit megpillantottam, az a rengeteg ruha, és étel volt. Az egyik asztalon az egészségtelenebbnél egészségtelenebb elemózsiák sorakoztak: gumicukrok, csokoládék, McDonald’s-os zacskók, stb. Egy hatalmas, fehér bőr kanapé helyezkedett el a szoba közepén. Található volt még egy nagy asztal, óriási tükörrel, néhány felszereléssel, mint például hajkefe, alapozó – minek is?! - , sminkes pamacsok. Gondolom, itt csinálják meg koncert előtt a fiúk frizuráját, illetve sminkjét. Érdekes belegondolni, hogy egy fiút sminkelnek. Hogyan? Ahogy a szemem előtt leforgott  a kép, amint Niall íves ajkaira vörös rúzst kennek, szempilláját feketére festik, halkan felnevettem elképzelésemen. Niall kérdően nézett rám, ezért megembereltem magam, így elhessegettem a képet a fejemből. Niall jelzett, hogy üljek le a kanapéra mellé. Feszengve éreztem magam, nem tudnám elmondani miért. Talán,túlságosan féltem a válaszától, vagy csak szimplán ezt váltja ki belőlem a közelsége. A torkomban egyre jobban éreztem azt a bizonyos gombócot, nagyot nyelve vártam. Vártam, hogy Niall megszólaljon.

-          -Szóval… Tudnod kell valamit. Nagyon fájt, amikor elküldtél… Úgy éreztem, átvágtál. Nagyon bánom, de… egy pillanatra elhittem, hogy Jaymi a jófiú, te pedig…te pedig átvertél engem. Tudom, hogy ez az egész egy hülyeség, amikor felhívtál, megbizonyosodtam róla, hogy ez csak egy idióta kitaláció, de akkor, nagyon mérges voltam. Nem is mérges, inkább.. szomorú. Hogy így félreismertelek téged, és Jaymit is. De amikor felhívtál, és elmondtál mindent, óriási lelkiismeret furdalásom támadt. Nagyon sajnálom, hogy azt feltételeztem rólad, tényleg! Még most sem értem, hogy lehettem akkora idióta, hogy bedőltem Jayminek…és ezért… bocsánatot szeretnék kérni. Nagyon sajnálom, Loren.

Egy pillanatra fel sem fogtam, mit mondott nekem. Azt hitte, én hazudtam. Azt hitte, hogy Jaymi a jó. Azt hitte, hogy átvertem. Mért is lepődök meg? Azok után, lehet, hogy én is ezt gondoltam volna az ő helyében. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy majd Ő fog tőlem bocsánatot kérni, holott az egyetlen, akink bocsánatért kell esedeznie, az én vagyok.

Üveges tekintettel bámultam magam elé. Még mindig a szavait dolgoztam fel, fogalmam sem volt, mit mondjak. Ha akartam volna se tudtam volna haragudni rá.

-          -Meg tudsz nekem bocsájtani? – szólalt meg újra, elhaló hangon. Ahogy felé fordultam, arcán tisztán tükröződött a félelem, sajnálat, szomorúság, és a remény. Olyan volt, mint egy gyámoltalan kisfiú, aki eltörte édesanyja tányérját, és nem meri bevallani.

-          -É-én…erre nem tudok mit mondani…Én… nem haragszom rád! Azt hittem,utálni fogsz, és szóra se méltatsz majd…erre, te kérsz bocsánatot…Mi lenne, ha elfelejtenénk?

Arca egyik pillanatról a másikra változott át boldoggá, ajkaira hatalmas mosoly ült ki, hevesen bólogatott.

Pár perces kínos csend állt be ezután közénk. Niall hirtelen felállt a puha kanapéról, a szoba másik felén lévő sarok felé vette az irányt. Először nem értettem hova is megy, mit is csinál, de nem sokkal később a gitárjával a kezében tért vissza. A gyönyörű fából készült hangszeren csillogott a lámpa fénye, a húrokon tisztán látszott, rendszeresen használja őket a tulajdonos. A kanapé ismét lesüllyedt mellettem, kérdő tekintettel néztem a mellettem ülőre.

-          -Szeretnék neked előadni valamit. Egy dalt, amit – nyelt egyet- én írtam tegnap. Neked.

Úgy éreztem a szívem majd’ kiugrik a helyéről, vérem a fülemben lüktetett, tenyerem már-már tocsogott az izzadtságtól. Ha lett volna egy pohár a kezemben, nyilvánvalóan ezer apró darabra törve érkezett volna a padlóra, hangos csattanás kíséretében. Csak egy szó visszhangzott a fülemben: „Neked.” Elgondolkodtam rajta, vajon tényleg jól hallottam, amit mondott? Vagy csak az elmém játszadozik velem?! Kérdésemre hamar választ kaptam, amint felcsendült az első akkord, Niall gyönyörű hangja töltötte be a szobát.

Ámulva hallgattam és néztem ezt a csodálatos fiút. Mély, rekedtes hangja úgy szólt, mintha a legszebb, legbársonyosabb hangú zongorát bűvölné egy zongorista. Életemben nem hallottam még ehhez fogható hangot. Szívem szerint egész életemben Őt hallgatnám, ahogy mennyei hangjával a szívemig hatol, miközben fürge ujjai a gitárjából faragnak elő egy csilingelő dallamot.

Ahogy tekintetünk találkozott, mintha belülről valami megnyomta volna bennem a „töröl” gombot. Semmire sem tudtam gondolni, semmi nem számított, csak a mellettem daloló gyönyörű fiú. Szőke hajkoronája lelapítva simult homlokához, amellyel oly’ aranyosan festett. Hatalmas, tengerkék íriszei különös csillogással fürkésztek engem, egy pillanatra elvesztem bennük. Akkor jöttem rá, hogy minek is tűnik Ő valójában: egy angyalnak. Nála tökéletesebb embert abban a pillanatban, ha akartam volna, sem találtam volna, számomra Ő egy isteni csoda volt.

„ Couse I’ve found a girl, who stole my heart / Mert találtam egy lányt, aki ellopta a szívem

who is the one for me, she’s always  in my mind,/ aki az egyetlen számomra, midig a fejemben jár

my heart skips a beat when she’s near me,/ a szívem kihagy egy ütemet, amikor a közelemben van

I think I’ll never find a girl who’s as perfect  for me/ azt hiszem soha nem fogok találni még egy

 as you’re.”/olyan lányt, aki olyan tökéletes lenne számomra, mint amilyen te vagy.

A dal befejeztével az egész szobára csend telepedett. Megbabonázva ültem, és meredtem a fiúra, fel kellett dolgoznom a hallottakat. Féltem, hogy meghallja szívem heves dobogását, mely épp kitörni készült a mellkasomból. A szőkeség idegesen, várakozva a reakciómra dobolt mutatóujjával a gitár oldalán.

-          -Ez… gyönyörű volt.

Ennyit tudtam csak kinyögni. Fogalmam sem volt, mit mondjak, gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, arcomra pedig levakarhatatlan mosoly ült. A kedvem messze a fellegekben járt, teljesen megbizonyosodtam róla, hogy ez életem legszebb estéje, sőt, legszebb napja!

Annyira elkalandoztam, hogy a szőke fiút nem láttam magam mellett, amikor oldalra pillantottam. Ijedtség tört rám, féltem, hogy ez mind csak egy álom volt, amiből most keltem, és azonnal visszaesek a rideg valóságba.

-          -Loren. Ide tudnál jönni, kérlek?

Megkönnyebbültem sóhajtottam, hogy ez még mindig vagy az álmom, vagy a tökéletes valóság. Már amennyire megkönnyebbülten. Úgy éreztem, a mai napi ételbevitelem azonnal vissza fog jönni izgalmamban. Egy nagy sóhaj után felálltam a helyemről, majd a hang irányába fordultam. Lassan, remegő lábakkal közeledtem a nekem háttal álló Niall felé, aki két kezével az asztalra támaszkodott, háta ütemesen emelkedett, ahogy vette a levegőt. Megálltam mögötte. Az egész szobát lélegzetvételünk hangja töltötte be, éreztem a fiún, hogy valamit tenni szeretne, de nem tudja, vagy nem meri. Másodpercekig álltunk így, csöndbe burkolózva, amikor hirtelen megfordult, és szólásra nyitotta ajkait. A tekintetem kezére terelődött, amelyet felém nyújtott, ám nem üresen. Egy gyönyörű, vér vörös színű rózsa pihent ujjai között, zavartan pislantott rám.

Remegő kezekkel vettem át a gyönyörű növényt. Orromat azonnal megcsapta a pompás rózsaillat, ahogy beleszippantottam a szirmokba.

-          -É-én…tudom, furcsán fog hangzani, de az elmúlt három napban, csak te jártál a fejemben. Nem tudom mi van velem, vagy, hogy miért, de úgy érzem, teljesen megnyugtat a közelséged, és…vonzódom hozzád. A közeledben szeretnék lenni, de nem tehetem… - sóhajtott. – Ha tehetném, itt maradnék, és megvédenélek Jaymitől, és mindentől. Rengeteget gondolkodtam azon, mit is adhatnék neked, ami emlékeztetni fog rám. Emlékszel, amikor segítettem a matematikában? Ott láttalak először szívből mosolyogni. Akkor mertél először közel jönni hozzám. Megöleltél. Nem tudod, nekem milyen sokat jelentett az az ölelés. A fehér, mintás pólómban voltam. Így arra jutottam, hogy ez lesz a tökéletes ajándék. Amikor ránézel, gondolj majd rám, és jusson eszedbe, hogy valaki jó pár száz kiló méterrel arrébb szintén rád gondol. Mert egy csodás lány vagy, Loren. – mosolyodott el. Háta mögé nyúlt, majd megpillantottam a bizonyos pólót, amit szintén felém nyújtott. Megszeppenve vettem át a puha anyagot, amely Niall illatától pompázott. Úgy éreztem magam, mint egy teljes csődtömeg. Nem tudtam feldolgozni a szavait. Nekem soha, senki nem mondott még ilyen szépet! A könnyek rohamosan gyűltek a szemembe, ám ezek nem szomorú könnyek voltak. Örömkönnyek! Ez a gyönyörű, tökéletes fiú, az előbb csodálatosnak nevezett, nekem ajándékozta a pólóját, és azt kérte, emlékezzek rá. Úgy éreztem belülről azonnal szétrobbanok az érzéstől. Nem akartam, hogy elmenjen. Ő az egyetlen fiú, aki valaha is közel került hozzám Jaymin kívül, aki ilyen gyönyörű dalt írt Nekem, illetve megajándékozott egy személyes dolgával. A legfontosabb, pedig: az egyetlen fiú, aki lányként nézett rám, nem pedig egy szerencsétlen, idióta gimisként, aki egy szürke kisegér. Mindenek ellenére elfogadott olyannak, amilyen vagyok, három találkozás alkalmával megtudott rólam olyat, amit még a több éve ismert személyeknek sem mondok el, nem zavarta a szótlanságom, a  félelmem, segített nekem. Azt hiszem, Ő az az ember az életemben, aki iránt először érzek olyat, amit a filmekben is szoktak a főszereplők. Ha régebben valaki azt mondta volna nekem, hogy három nap alatt ennyire megszeret valakit, talán kinevettem volna. De itt vagyok, az élő példa, hús-vér ember, hogy már pedig ez lehetséges!

-          -Elmondhatatlanul sajnálom, amit tesznek veled. Amin keresztül kell menned. –sóhajtott. – De bízom benned, hogy túl leszel rajta, mert erős vagy! A legerősebb lány, akivel valaha is találkoztam. Tudod, kevésnek tűnik ez a három nap, de még is elég volt arra, hogy rájöjjek, nem minden nap találkozik az ember egy ilyen különleges lánnyal. – tűrt egy kósza hajtincsemet a fülem mögé. - Talán, nem véletlen ez az egész. Hogy most itt vagy, az öltözőmben. Velem vagy. Tudod, hiszek benne, hogy mi még találkozni fogunk. Loren, nagyon szeretném, ha néha írnál nekem. Vagy vedd fel a telefont, ha hívlak, hogy halljam a hangod. És tudod… nagyon hiányozni fogsz. –hajtotta le szégyenlősen a fejét, de tekintetét újra rám emelte. – Mert…én…én… érzek irántad valamit.

Megbénulva álltam egy helyben, úgy éreztem a szívem azonnal kitör a helyéről, az ájulás veszélye kerülgetett. A levegőt egyre szaporábban vettem, Niall szavai visszhangzottak a fejemben. Ez az egész helyzet, olyan álomszerűnek tűnt. Azt kívántam, bárcsak sosem lenne vége ennek a napnak, ennek a percnek, ennek az egész helyzetnek.

Mire feleszméltem merengésemből, egy puha ajkat éreztem meg az enyémen. A rózsa, és a póló egyszerre esett ki mindkét kezemből ijedtemben, próbáltam megtartani az egyensúlyom. A szőkeség jobb keze derekamra siklott, lassan húzott közelebb magához. Ahogy mellkasunk összeért, éreztem szíve heves lüktetését, amely pont olyan gyors volt, mint az enyém. Testünk között egy milliméter hézag sem tátongott. Ruhán keresztül is égetett tenyerének forrósága, a bőröm perzselni kezdett. Nyelvével óvatosan nyalta meg alsó ajkam, bejutásért esedezve, amit azonnal megkapott.

Én még sohasem csókolóztam senkivel, Jaymit kivéve. Ő mindig erőszakosan, érzelmek nélkül csókolt meg, undorodtam tőle. De Niall csókja…szöges ellentéte volt Jaymiének! Nyelve édesen keringőzött az enyémmel, ajka puhaságára örökké emlékezni fogok. Ebben a csókban minden benne volt. A szeretet, a remény, a szomorúság, a félelem. Szeretet, mert úgy érzem, mindketten ugyan azt érezzük a másik iránt. Remény, hogy talán, egyszer újra találkozunk, és nem kell ennek a pillanatnak véget érnie sohasem. Szomorúság, hogy holnapra már több száz kiló méterre leszünk egymástól, és félelem, hogy talán sohasem látjuk egymást újra viszont.

Bal kezét arcomra helyezte, lassan simított végig puha bőrömön. Az egész testemet végigjárta a jóleső bizsergés, férfias illata kényeztette az orrom.

Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, egymás csókolva, de az időérzékemet már rég elvesztettem akkor. Csak Ő számított, hogy itt van, velem.

Egy pillanatra sem állt meg, édesen falta ajkaimat, kezemet szőke hajába vezette. Ahogy tincsei közé siklottak ujjaim, haja puhasága úgy érintette a bőröm, mintha selyem lenne. Bármennyire is éreztem, hogy teste megfeszül érintésem hatására, ugyan olyan gyengéden folytatta azt, amit elkezdett. Mintha, félt volna, hogy megbánt engem. Vagy, hogy megijedek tőle. Azt hiszem, teljes nyugodtsággal jelenthetem ki, hogy Ő az az ember, akitől soha nem tudnék ezek után félni, haragudni. Mert… fontos számomra!

~14~ Babázás

Sziasztok!:)
Megérkeztem a következő résszel. Ne haragudjatok, amiért ilyen lassan hozom őket, de borzalmas az órarendem és az iskola.:( Rengeteget kell tanulom, már most teljesen kikészültem... Remélem nektek azért jól telik az iskola!:)
Jó olvasást a részhez!♥

xoxo smile--girl.:)))

Az egész koncertet ámulva néztem végig. Hihetetlen, mennyi energiájuk van a fiúknak, és milyen hangjuk! Nem egyszer rázott ki a hideg egy-egy daluknál! Na meg persze a bolondozásuk… Jókat nevettem rajtuk! Bár, a nevüket még mindig nem tudom, de a csíkos pólós fiú és Niall kézen fogva futása nagyon megmosolyogtatott. Sohasem gondoltam volna, hogy tényleg eljutok egy ilyen koncertre, ilyen helyen állhatok végig. Elmondhatatlanul hálás vagyok mindezért a fiúknak –főképp Niallnek- egy álmom vált valóra nekik köszönhetően.

Ha akartam volna sem tudtam volna nem észrevenni Niall tekintetét, amely nem egyszer kalandozott el az én irányomba. Olykor-olykor egy mosolyt is eresztett mellé. Ó, az a mosoly! Olyankor zavartan hajtottam le a fejem, persze a mellettem álló kedves hölgy mindent észrevett a kis jelenetekből, mosolyogva bökött oldalba, ami megnevettetett.

Egy-egy daluk nagyon ismerősen csengett, szinte biztos voltam benne, hogy már hallottam. A lábammal ütemre doboltam a jobbnál-jobb számokat, meglepetésemre a koncert végére Lou-val táncra perdültünk. Nem szokásom táncolni, mert egyáltalán nincs hozzá tehetségem, de valahogy az a hangulat amit a One Direction teremtett táncolást követelt. Életemben nem voltam még ilyen felszabadult, és ez… jó érzés volt. Hogy két óráig nem kellett sem a „családommal”, se semmi egyéb problémára gondolnom. Nem gondoltam arra, hogy Niall holnap már nem lesz a városba, és többet nem láthatom, arra sem, hogy egy vadidegen előtt égetem le magam teljesen a botlábammal. Csak jól éreztem magam. A jó kedv: ez az, ami hiányzik az életemből. Az önfeledt kacagások a legjobb barátokkal, eszeveszett bulizások az iskolatársakkal. Sajnos nekem ezek közül egyik sem adatott meg. Emilynek köszönhetek mindent, ő az, aki valamennyi fényt hoz szürke életembe. Vele tudok lenni az, aki vagyok, ő nem ítél el, elfogad olyannak, aki vagyok, minden alkalommal mellém áll. Bármennyire is hangzik furcsán, számomra ő jelenti a családot. Sokkal több szeretet és figyelmet kapok tőle, mint az állítólagos „szüleimtől”. Számukra egy kolonc vagyok. Egy hasznavehetetlen, nyavalyás kölyök, aki csak arra jó, hogy legyen kit lehordani, ha rosszul csinált valamit, legyen kit ugráltatni minden egyes apró dologért.

Az utolsó szám is elhangzott, a tömeg fülsüketítő ujjongásba kezdett, a színpadra szalagok ezrei hullottak, néhány bevállalósabb lány melltartókat dobált, egyesek pedig ’I ♥ U’-s plüssállatokat hajítottak imádottjuk orra elé. Miután kissé csöndesedett a hangzavar, Niall köszönőbeszédbe kezdett. A hangja betöltötte az egész arénát, fülembe, mint ínycsiklandó illat az orrba, úgy kúszott be gyönyörű hangja. Tudom, hogy már nem énekelt, ez a rendes beszéde, de számomra gyönyörű az a hang. A karomon láthatóvá vált a libabőr, ámulva hallgattam a beszédet. Fel sem foghatom, mily’ odaadással és őszinteséggel ejti ki minden szavát. Hangjából kihallatszik, hogy teljesen komolyan gondolja minden egyes kijelentését,tényleg ilyen fontos számára mindez.

Lou hangja villámcsapásként rángatott vissza a valóságba.

-          -T-tessék? Megismételnéd, kérlek? – hajtottam le fejem zavaromban.

-          -A fiúk a másik oldalon mennek majd ki, onnan pedig az öltözőjükbe mennek. Addig megmutatom neked Luxot, rendben? –mosolygott kedvesen.

Arcomon hatalmas vigyorral bólogattam hevesen, ezzel jelezvén tetszésem. Mint egy kisgyermek, aki játszótérre megy, úgy követtem Lou-t. Már nagyon vártam, hogy megnézhessem a kislányát. Nyilvánvalóan ugyan olyan bájos, és elbűvölő, mint az anyukája.

A folyosón lépkedve rengeteg ember pillantását éreztem magamon. Szinte hallottam a fülemben a fejükben motoszkáló kérdéseket : „Ő mit keres itt?! És egyáltalán ki ez?!” Zavaromban az ujjaimat piszkálva követtem Lou-t, aki mindenkinek intett, vagy köszönt. Egyre idegesebben követtem az előttem haladó személyt, ám amikor megpillantottam a „Lou Teasdale” feliratú ajtót, minden aggodalmam elszállt.

A szobában egy fiatal lány –nem lehetett több 20-nál- ült, kezében egy tündéri kislánnyal. Arcomra azonnal mosoly szökött, ahogy a babára néztem. Gyönyörű szőke haját bóbiták ékesítették, a rózsaszín ruhácskájában úgy festett, mint egy kis királylány.

-          -Szia, drágám. – vette kezébe Lou a kislányt. – Loren, ő itt a segédem, Julie, Julie, ő itt Loren, Daniel és Patricia lánya.

Julie mosolyogva közeledett felém, majd két puszi után egy ölelést is kaptam. Kissé viszolyogva, de viszonoztam azt. Meglepett ez az egész helyzet, hogy itt ilyen kedves, és nyílt emberek vannak.

-          -Szia! örülök, hogy megismerhetlek!

-          -Öm… Én is, igazán. –motyogtam lányos zavaromban.

-          -Gyere ide, Loren, nyugodtan megfoghatod Luxot. Na, szóval ő lenne itt a kislányom.

Büszkén csókolta meg lánya homlokát, majd védelmezően átölelte. Lekuporodtam a Lou melletti székre, majd óvatosan én is a kezembe vettem a kislányt. Arcán óriási vigyor ékeskedett, a kezében lévő egyik játékát rágta. Gyönyörű volt az a kislány!

-          -Na hát, szóval te lennél Lux. Nagyon szép baba vagy, ugye tudod? De szép játékod van, megnézhetem?

Boldogsággal telien kezdtem játszani Luxszal. Az a kislány egy tünemény! Kacagva fogócskázott velem – persze hagytam nyerni- , megszemlélte a hajam, apró kezecskéivel az arcomat fixírozta, majd egy puha labdát szedett elő. Furcsán hangozhat 16 éves korom létére, de nagyon jól éreztem magam vele. Imádom a gyerekeket,  szerencsére gyorsan megtalálom velük a közös hangot.

-          -Loren! Julieval el kell mennünk a kellékekért, ott hagytuk őket a fiúk öltözőibe. Megtennéd, hogy addig figyelsz Luxra? Ahogy látom nagyon szeret téged. –fejét oldalra biccentve vizslatott minket mosolyogva.

-          -Természetesen! Ezer örömmel! –vágtam rá azonnal. Ahogy kiléptek az ajtón, egy kissé ideges lettem, hiszen ha valami történik Luxszal, az az én hibám lesz! Inkább leültem vele a fotelre, majd ott dobáltuk egymásnak a labdát. Aranyos nevetésétől visszhangzott az egész szoba. Hogy hogyan is lehet ilyen elragadóan bájos egy kisgyerek, azt hiszem, örök rejtély marad.

Percekkel később nyitódott az ajtó. Gondoltam Louék rétek vissza, de fülemet egy olyan nevetés ütötte meg, amit százezer közül is felismernék. Riadtan kaptam a fejem az ajtóhoz, ahol a szőke hajkorona tulajdonosát fedeztem fel, miképp engem és Luxot vizslatja, ahogy a csöppség éppen a kezemben pihen, miközben pörgetem, akár egy repülőt.

A szívem verése háromszorosára emelkedett, ahogy közeledni kezdett felénk. A pulzusom az egekbe szökött, amint tekintetünk találkozott.

-          -Szia te kis rosszcsont? Mi újság? –csípte meg játékosan Lux arcát, mire a kislány hangosan felkacagott. Niall mosolyogva vette át a kezemből, és egy cuppanós puszit nyomott pofijára.

-          -Hű, te aztán nehéz lettél, picur. Mennyit eszel te? – nevetett fel a szőkeség, majd az ég felé dobta Luxot, aki tized másodperc alatt visszaesett Niall karjaiba. Ezt a mozdulatsort még megismételték párszor. Arcomra mosoly szökött, ahogy Niallt néztem, miképpen bánik a csöppséggel. Úgy viselkedett, mintha a saját gyermekével játszana, olyan áhitattal, és szeretettel.

-          -Kerestelek, de aztán az öltözőmben találkoztam Louval, és ő mondta, hogy itt talállak. –szólalt meg az ír fiú.- Egyébként hogy tetszett a koncert?

-          -Eszméletlen jó volt!  - fakadtam ki. – Soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam, mint ma este. Köszönök mindent.

-          -Ennek nagyon örülök. És,egyébként, hogy is történt ez a nem-tudok-bejutni eset? Patriciáékat nem akartam megkérdezni ezzel kapcsolatban.

Nagyot sóhajtva ültem le a kanapéra, Niall szintén így cselekedett, Luxot pedig az ölébe vette.

-          -Tudod… Jamyit hozták el a koncertre, nem engem. Otthon hagytak… Nem tudják, hogy itt vagyok! De a tegnapi eset után, úgy éreztem muszáj beszélnem veled. –hajtottam le a fejem. – Nézd, én tényleg nem akartalak megbántani, elmondhatatlanul sajnálom, de te nem ismered Jaymit, és, hogy mikre képes… - éreztem, amint a szemeimet elöntik a forró könnyek, de folytattam. – Én…szóval, el akartam jönni. Ezért, amikor mindenki elment, felöltöztem, titokban fogtam egy taxit, és eljöttem ide. De elfelejtettem, hogy nincs jegyem, és nem tudok anélkül bemenni. Hiába mondtam az őrnek, hogy Patriciáék lánya vagyok, kinevetett. És… utána jött az ötlet, hogy téged felhívhatlak. Én… köszönöm. És még egyszer bocsánatot szeretnék kérni mindazért, amit tettem.

Éreztem, amint az arcomon végigfolyik a gyengeségem első jele: egy kövér könnycsepp. Másodperces csönd telepedett közénk, mintha Lux is megérezte volna, hogy ez kínos téma, csendben figyelt hol engem, hol Niallt. A szobát egyedül a lámpa zúgó hangja töltötte be, illetve, a levegővételeink. Niall nagy levegőt vett. Vártam, hogy kimondja a véleményét, még ha az negatív is, de csak tudni szeretném, mennyire haragudott meg rám.

Az ajtó hirtelen kinyílt, Lou lépett be rajta hatalmas vigyorral az arcán, de amint meglátta gyászos arcunkat, azonnal elkomorult az arca.

-          -Ö, minden rendben? –puhatolódzott. – Loren, te sírsz?! –hőkölt hátra.

-          -Minden a legnagyobb rendben. –erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Csak ásítottam, és ha ásítok, akkor mindig könnyezek. –nevettem fel. Lou arca látszólag megkönnyebbült, ismét mosolyogva vette át Nialltől Luxot.

-          -Köszönöm, hogy vigyáztál rá Loren.

-          -Igazán nincs mit. Tündéri egy baba. –simítottam meg a pici arcát.

-          -Lou, azt hiszem, mi most megyünk, rendben? –köhintett fel mellettem Niall, tekintetét az enyémbe fúrta.

-          -Ó, rendben. Örülök, hogy megismertelek Loren, remélem, hogy lesz még alkalmunk találkozni!

-          -Részemről a szerencse.

Két puszi után Niall kinyitotta előttem az ajtót, majd illedelmesen maga elé engedett.

-          -Erre van az öltözőm. –mutatott az irányba, majd egy biccentéssel jelezte, hogy kövessem. Szótlanul ballagtam mögötte izzadó tenyérrel vöröslő arccal, remegő végtagokkal. A válaszra vártam, amit nem tudott elmondani. Bizonytalanul futott át az agyamon minden lehetséges válaszlehetősége, de végül egy dolog mellett voksoltam: a remény, hogy talán nem haragszik.