~16~ Elvesztettem

Sziasztok!:)
Első sorban szeretnék bocsánat kérni, amiért ilyen sokat kellett várnotok a résszel. Rettentően sajnálom, ne haragudjatok, de kikészít az iskola! :( Mivel beszereztem egy elég rossz jegyet, még jobban kel teljesítenem, hogy kijavítsam.:( Nagyon sajnálom, tényleg!
Viszont nagyon köszönöm nektek a rengeteg támogatást, kommenteket, pipákat! Eszméletlenek vagytok! ♥ Nem tudom elégszer megköszönni!♥
Nem is húzom tovább az időt, íme itt a rész! :)
Jó olvasást hozzá!♥

xoxo smile-girl.:)))

Niall szemszöge

Komótosan, még mindig a csók hatása alatti állapotban ballagtam vissza a fiúkhoz. Nem hittem el: ez komolyan megtörtént. Ez a valóság. Az a csók, annyi mindent jelentett számunkra! Bárcsak itt maradhatnék, Vele. Örökké!

Figyelmetlenségemben neki andalogtam valakinek. Sűrű bocsánatkérések után haladtam tovább. Egyszerűen olyan felfoghatatlan ez az egész. Belép egy lány az életedbe, képes vagy teljesen megszeretni három nap alatt, és úgy érzed nem lennél képes nélküle élni. Mily’ furcsa az ember. Ilyen gyorsan megszeretni valakit?! Felettébb érdekes. A legszívszorítóbb érzés az, hogy nem lesz alkalmam még egyszer érezni csókja ízét, puha, fehér bőrét. Valahogy… ez a csók teljesen más volt, mint az eddigiek. Olyan érzelemmel teli, bánatos, szerelmes, minden-együtt-véve csók volt. Imádtam! Csókoltam már meg több lányt életemben, így nem számítók „kezdőnek”, de még is úgy érzem magam, mintha az első csókomon lennék túl. Normális dolog ez a fiúknál?!

-          -Ohó, úgy érzem itt valami történt. Na mond csak el szépen, mit csináltatok olyan sokáig az öltöződben. –támadott le Louis. Éreztem, amint arcomba szökik a vérem, ajkamba harapva ültem le a fiúk mellé. Egy emberként gyűltek körém, érdeklődő pillantásokkal bombáztak. Hol is kezdhettem volna? Többször nyitottam szólásra ajkaimat, végül egy értelmes szót sem tudtam kipréselni magamból. A fiúk sürgető tekintettel meredtek rám. Tekintetem egy kiválasztott pontra szegeztem, szemem előtt lejátszódott a csók jelenete.

-          -Megcsókoltam. – nyögtem ki végül.  Egy pillanatra csönd telepedett a kicsinyke szobára, közvetlenül utána a fiúk egy emberként kezdtek örvendezni velem együtt.

-          -Azt a mindenit, a mi kis írünk becsajozott ! Szép volt tesó. – veregette meg vállam Louis. Becsajozott. Bár csak ezt mondhatnám! De ma este már a repülőn fogok ülni, több száz kilométerre Tőle. Az egyetlen lánytól, aki az elmúlt három évben képes volt megdobogtatni a szívem. Bármennyire is érzem magam a fellegekben, tudom, pár óra múlva a pokolba fogok kívánni mindent, mindenkit. Miért kell elrontania mindent a távolságnak? Távolság… Sosem értettem azokat, akik azt mondták a távolság mindent tönkretehet.  De most már beláthatom. Ezért van vége az összes távkapcsolatnak, ezért szeretnek ki egymásból az emberek. Vajon én is el fogom Őt feledni? Vagy Ő engem? Fogalmam sincs. Egy dolog marad: a remény. A remény, hogy valaha, talán, véletlenül láthatom őt. Bár fogalmam sincs, milyen módon fog ez megvalósulni, de érzem, hogy ez nem az utolsó alkalom volt, hogy láttuk egymást.

Mi lenne az egyszerűbb megoldás? Ha teljesen megfeledkeznék a mai napról, vagy ha próbálnám tartani vele a kapcsolatot.

*

Szememmel a messzire nyúló mindenséget pásztáztam a repülő ablakán keresztül.  Minden olyan… nyugodtnak tűnt. Ahogy a felhő keresztezi a felhőt, a gyönyörű kékség több ezer kilométerre nyúlik.   Egy gépies női hang ütötte meg a fülem. „ One Direction, öveket bekapcsolni, leszállunk!”

Magángép. Bizonyos szempontokból nagyon előnyös, ugyan is olyan a székek nagyon kényelmesek, azt kérünk, amit csak akarunk, nincsenek emberek, akik felismernek, és lerohannak minket. Nem tagadom, előfordult már, hogy normál géppel utaztunk, de inkább nem írom le mi szokott akkor történni. 

Mit sem ér a teljes kiszolgálás, holott amit, vagyis akit én akarok nem kaphatom meg ? Nem kell nekem méregdrága pezsgő, vagy kaviár, csak Ő. Semmi más.

A gépről leszállva arcomat megcsapta a londoni levegő. Az ég felé emeltem a tekintetem: hamarosan esni fog. A drága londoni időjárás de hiányzott már. Nem kellett sokat várnom, megéreztem az első apró esőcseppet az orrom hegyére csöppenni, azt pedig követte a második, harmadik, végül hatalmas zápor ereszkedett Londonra. A fiúkkal nevetve rohantunk be a reptéri épületbe Teljesen elázva, nedves cipővel, ruhával, hajjal fújtuk ki magunkat.

-          -London, hiányoztál! – nevetett fel Harry.

Miután sikeresen kifújtuk magunkat feltűnésmentesen próbáltunk átjutni a csarnokon, nem nagy sikerrel. Sikítozó lányok százai rohantak felénk, ha nincsenek ott a biztonsági őrök, valószínűleg arabokra szaggatva kerültünk volna ki innen. Sokszor úgy érzem, utálom, ha nem mehetek el valahova anélkül, hogy legyen mellettem egy biztonsági őr, ilyen esetekben viszont áldom Pault, amiét mindig lerendezi nekünk a több fős „segítséget”. Mosolyogva intettem bele néhány lány telefonjának a kamerájába, pár lánynak puszit is küldtem. Tudom, milyen sokat jelent ez nekik, és azt kell, hogy mondjam nincs annál jobb érzés, mikor boldognak látom a rajingókat. Nekik köszönhetünk mindent, ők segítettek nekünk abban, hogy idáig jussunk. A csúcsig! Alig hiszem, hogy ennél feljebb juthatnánk. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész… 3 évvel ezelőtt sohasem gondoltam volna, hogy sikítozó rajongók elől fogok futni, vagy tini lányok ezrei fogják viselni az olyan pólókat, amiken az arcom díszeleg. De most még is itt állok, a One Direction egyik tagjaként, a turnénk végén. Pár koncert, és véget ér a turné. Annyi emlékkel, és tapasztalattal gazdagodtunk, hogy úgy érzem a fiúk nevében is elmondhatom, nem akarjuk, hogy vége legyen. Mire véget ér a turné, majdnem 200 koncertet fogunk magunk mögött hagyni, ami nem kis teljesítmény. Az életünkké vált ez az egész: az éneklés, koncertezés.

A fiúktól elköszönve léptem ki a taxiból. A bőröndömet kezembe kaptam, az utazótáskám pedig vállamra akasztottam.

-          -Holnap találkozunk! – intettem nekik utoljára, a taxi pedig elhajtott. 

A kulcsomat előhalászva nyitottam ki a háztömb legalsó ajtaját. A lakásom egy elég jómódú környéken lévő háztömbben található. Nagyon szeretem, otthonos, kedvesek a szomszédok, és azt hiszem ennél nem is kell több. Minek vettem volna egy nagy családi házat, amikor egyedül lakom benne? És meg kell vallani, a lakás nagysága megegyezik egy családi ház nagyságával…

Komótosan ballagtam fel a második emeletre, de ez a pár lépcsőfok is soknak tűnt. Az kulcsot elfordítottam, arcomra mosoly szökött, ahogy megpillantottam a lakásom. A bőröndöt ledobtam, a nagy utazótáskát is, egy dologra vágytam csak, alvásra. A többi ráér holnap is.

Loren szemszöge

-          -Te mi a fészkes fenét gondoltál magadról Loren Wendy?! Azt akarod, hogy kirakjuk a szűrödet? Mert nagyon jó úton haladsz afelé, te semmirekellő!

Daniel hangja töltötte be az egész folyosót, ahogy már méterekre tőlem kezdte a kiabálást. Kiabálást? Ezt inkább üvöltésnek nevezném. Mellém érve erősen megragadta a karom, mintha bábu lennék, úgy húzott maga után nem kicsi sebességgel. Néhányszor megbotlottam, de az sem érdekelte. Patricia mögöttünk jött, Jaymi szintúgy, Diana pedig valószínűleg Harrynél ragadt.

Az emberek kikerekedett szemekkel figyelték a kis jelenetünket. Szinte kiviharzottunk az épületből, Daniel kinyitotta a kocsiajtót, és belökött rajta. Ne törődtem a fájdalommal, amit éreztem, máson járt az eszem. Mint akit elvarázsoltak úgy ültem egy helyben, bárgyú vigyorral az arcomon. Megcsókolt! Ő ! És nekem adta a pólóját. Írt nekem egy dalt. Rózsát adott. Azt hiszem, ennél szebb nap az életemben sohasem volt még!

Az úton se Daniel, se Patricia nem szólt egy szót sem. Az autót a rádió kellemes dallamai járták be, az ablakon kifelé bámultam az embereket, autókat. Néhány szerelmes pár boldogan sétált egymás mellett, vagy csókot váltottak, látszott rajtuk: szerelmesek. Felhőtlen az életük, a boldogság tengerén hajókáznak. Vajon velem és Niallel is ez lehetett volna? Vagy… ez az egész csak egy hirtelen fellángolás volt számára?

Gondolatmenetemet az autó hirtelen leparkolása zavarta meg. Daniel olyan hirtelen fékezett be, hogy a biztonsági övem erősen vájódott a ruhámba. A feszültség tapintható volt az autóban, teljes csönd keletkezett.

-          -Menj fel a szobádba, utána beszélünk. Most!

Tettem, amit kért. Sietve szálltam ki az autóból, lassan lépkedtem a bejárati ajtó felé. Fogalmam sem volt, mit fogok kapni, esetleg tényleg kiraknak-e itthonról, de nem érdekelt abban a percben semmi. A szobámba érve ledőltem az ágyamra, jókedvem az eget rengette. Kedvem támadt körbefutni az egész várost.

Pár perc múlva Daniel és Patricia lépett be a szobámba. Felültem, de mit sem ért. Felrángattak állásba, az arcomon hatalmas nyomást éreztem. Pirosodó orcámra tettem a kezem, ahol Daniel megpofozott. Csípett, égetett az érzés.

-          -Te utolsó szajha! Azt hitted, hogy a kis barátod majd beléd lesz szerelmes, és elvisz magával? Ezt nagyon elcseszted, Loren! Senkinek sem kellesz, főleg nem egy ilyen sztárnak, mint Niall! Komolyan ilyen naiv vagy, hogy azt hitted jelentesz neki valamit? Nézz magadra, egy csődtömeg vagy! Egy ocsmány, kövér, szerencsétlen lány! Nem érdemled meg, hogy itt legyél! – üvöltötte a képembe, arcomon újabb pofon csattant, ezúttal a másik oldalra. A könnyeim patakként csordogáltak szememből. – Hogy képzelted, hogy elmész a koncertre, mi? Hogy hazudsz nekünk, amikor mi mentettük meg az elcseszett életedet? Mindent megkaptál, holott semmit sem érdemeltél volna! Soha többé nem mész sehova, azt garantálom! Örök életedben ebben a házban fogsz megrohadni, nem lesz itt szórakozás, Loren! Remélem, legközelebb elgondolkodsz rajta, hogy elszöksz-e itthonról!  - kezével megrántotta a hajam, egy sikítás hagyta el a számat. – Ha még egyszer előfordul, tönkretesszük az életed, Loren.  – kuncogott a fülembe. – Nyilván nem örülnél neki, ha néhány hazugságot elmondanánk a kis barátodnak, ugye? Tegyük fel… tetves vagy?

A szobát hangos nevetés töltötte be, az ajtónál álló Jaymi is csatlakozott hahotázó szüleihez.

-          -Nem teheted! – kiabáltam zokogva.

-          -De, igen Loren, megtehetem. Azt teszek, amit akarok, neked ebbe nincs beleszólásod.

Ahogy elengedte a hajamat, kissé meglökött, így a földön végeztem. Összekuporodva zokogtam, térdeimet a mellkasomhoz húztam. EZ már nem csak az ütések fizikai fájdalma volt, hanem a lelki fájdalom. Nem tehetik ezt velem, így is tönkreteszik az életem! Ez nem történhet meg!

Egy érintést éreztem meg a zsebemnél, a telefonomat egy pillanat alatt húzta ki onnan.

-          Erre nem les szükséged. Majd én elbeszélgetek a „szerelmeddel”. – vigyorgott, miközben a laptopomat is elvette a helyéről.

-          -Kérlek. Ne tegyétek!- suttogtam halkan.

-          -Ó, Loren, de, megfogjuk tenni! Gondolkodtál volna előbb a buta fejeddel. Késő bánat, „drágám”.

Egy utolsó nevetés után elhagyták a szobát. Ott hagytak egyedül, telefon, laptop nélkül. Ültem, sírtam és sírtam, nem tudom mennyi ideig, de a szemem égni kezdett, úgy éreztem azonnal elájulok. Minden olyan tökéletes volt a mai napon, most pedig…minden elromlott! Nem elég, hogy soha többet nem fogom látni, még a kapcsolatot sem fogom tudni tartani vele, ki tudja Patriciáék mit írnak majd neki.

A mai nap folyamán most először döbbentem rá igazán: elvesztettem Őt.