~14~ Babázás

Sziasztok!:)
Megérkeztem a következő résszel. Ne haragudjatok, amiért ilyen lassan hozom őket, de borzalmas az órarendem és az iskola.:( Rengeteget kell tanulom, már most teljesen kikészültem... Remélem nektek azért jól telik az iskola!:)
Jó olvasást a részhez!♥

xoxo smile--girl.:)))

Az egész koncertet ámulva néztem végig. Hihetetlen, mennyi energiájuk van a fiúknak, és milyen hangjuk! Nem egyszer rázott ki a hideg egy-egy daluknál! Na meg persze a bolondozásuk… Jókat nevettem rajtuk! Bár, a nevüket még mindig nem tudom, de a csíkos pólós fiú és Niall kézen fogva futása nagyon megmosolyogtatott. Sohasem gondoltam volna, hogy tényleg eljutok egy ilyen koncertre, ilyen helyen állhatok végig. Elmondhatatlanul hálás vagyok mindezért a fiúknak –főképp Niallnek- egy álmom vált valóra nekik köszönhetően.

Ha akartam volna sem tudtam volna nem észrevenni Niall tekintetét, amely nem egyszer kalandozott el az én irányomba. Olykor-olykor egy mosolyt is eresztett mellé. Ó, az a mosoly! Olyankor zavartan hajtottam le a fejem, persze a mellettem álló kedves hölgy mindent észrevett a kis jelenetekből, mosolyogva bökött oldalba, ami megnevettetett.

Egy-egy daluk nagyon ismerősen csengett, szinte biztos voltam benne, hogy már hallottam. A lábammal ütemre doboltam a jobbnál-jobb számokat, meglepetésemre a koncert végére Lou-val táncra perdültünk. Nem szokásom táncolni, mert egyáltalán nincs hozzá tehetségem, de valahogy az a hangulat amit a One Direction teremtett táncolást követelt. Életemben nem voltam még ilyen felszabadult, és ez… jó érzés volt. Hogy két óráig nem kellett sem a „családommal”, se semmi egyéb problémára gondolnom. Nem gondoltam arra, hogy Niall holnap már nem lesz a városba, és többet nem láthatom, arra sem, hogy egy vadidegen előtt égetem le magam teljesen a botlábammal. Csak jól éreztem magam. A jó kedv: ez az, ami hiányzik az életemből. Az önfeledt kacagások a legjobb barátokkal, eszeveszett bulizások az iskolatársakkal. Sajnos nekem ezek közül egyik sem adatott meg. Emilynek köszönhetek mindent, ő az, aki valamennyi fényt hoz szürke életembe. Vele tudok lenni az, aki vagyok, ő nem ítél el, elfogad olyannak, aki vagyok, minden alkalommal mellém áll. Bármennyire is hangzik furcsán, számomra ő jelenti a családot. Sokkal több szeretet és figyelmet kapok tőle, mint az állítólagos „szüleimtől”. Számukra egy kolonc vagyok. Egy hasznavehetetlen, nyavalyás kölyök, aki csak arra jó, hogy legyen kit lehordani, ha rosszul csinált valamit, legyen kit ugráltatni minden egyes apró dologért.

Az utolsó szám is elhangzott, a tömeg fülsüketítő ujjongásba kezdett, a színpadra szalagok ezrei hullottak, néhány bevállalósabb lány melltartókat dobált, egyesek pedig ’I ♥ U’-s plüssállatokat hajítottak imádottjuk orra elé. Miután kissé csöndesedett a hangzavar, Niall köszönőbeszédbe kezdett. A hangja betöltötte az egész arénát, fülembe, mint ínycsiklandó illat az orrba, úgy kúszott be gyönyörű hangja. Tudom, hogy már nem énekelt, ez a rendes beszéde, de számomra gyönyörű az a hang. A karomon láthatóvá vált a libabőr, ámulva hallgattam a beszédet. Fel sem foghatom, mily’ odaadással és őszinteséggel ejti ki minden szavát. Hangjából kihallatszik, hogy teljesen komolyan gondolja minden egyes kijelentését,tényleg ilyen fontos számára mindez.

Lou hangja villámcsapásként rángatott vissza a valóságba.

-          -T-tessék? Megismételnéd, kérlek? – hajtottam le fejem zavaromban.

-          -A fiúk a másik oldalon mennek majd ki, onnan pedig az öltözőjükbe mennek. Addig megmutatom neked Luxot, rendben? –mosolygott kedvesen.

Arcomon hatalmas vigyorral bólogattam hevesen, ezzel jelezvén tetszésem. Mint egy kisgyermek, aki játszótérre megy, úgy követtem Lou-t. Már nagyon vártam, hogy megnézhessem a kislányát. Nyilvánvalóan ugyan olyan bájos, és elbűvölő, mint az anyukája.

A folyosón lépkedve rengeteg ember pillantását éreztem magamon. Szinte hallottam a fülemben a fejükben motoszkáló kérdéseket : „Ő mit keres itt?! És egyáltalán ki ez?!” Zavaromban az ujjaimat piszkálva követtem Lou-t, aki mindenkinek intett, vagy köszönt. Egyre idegesebben követtem az előttem haladó személyt, ám amikor megpillantottam a „Lou Teasdale” feliratú ajtót, minden aggodalmam elszállt.

A szobában egy fiatal lány –nem lehetett több 20-nál- ült, kezében egy tündéri kislánnyal. Arcomra azonnal mosoly szökött, ahogy a babára néztem. Gyönyörű szőke haját bóbiták ékesítették, a rózsaszín ruhácskájában úgy festett, mint egy kis királylány.

-          -Szia, drágám. – vette kezébe Lou a kislányt. – Loren, ő itt a segédem, Julie, Julie, ő itt Loren, Daniel és Patricia lánya.

Julie mosolyogva közeledett felém, majd két puszi után egy ölelést is kaptam. Kissé viszolyogva, de viszonoztam azt. Meglepett ez az egész helyzet, hogy itt ilyen kedves, és nyílt emberek vannak.

-          -Szia! örülök, hogy megismerhetlek!

-          -Öm… Én is, igazán. –motyogtam lányos zavaromban.

-          -Gyere ide, Loren, nyugodtan megfoghatod Luxot. Na, szóval ő lenne itt a kislányom.

Büszkén csókolta meg lánya homlokát, majd védelmezően átölelte. Lekuporodtam a Lou melletti székre, majd óvatosan én is a kezembe vettem a kislányt. Arcán óriási vigyor ékeskedett, a kezében lévő egyik játékát rágta. Gyönyörű volt az a kislány!

-          -Na hát, szóval te lennél Lux. Nagyon szép baba vagy, ugye tudod? De szép játékod van, megnézhetem?

Boldogsággal telien kezdtem játszani Luxszal. Az a kislány egy tünemény! Kacagva fogócskázott velem – persze hagytam nyerni- , megszemlélte a hajam, apró kezecskéivel az arcomat fixírozta, majd egy puha labdát szedett elő. Furcsán hangozhat 16 éves korom létére, de nagyon jól éreztem magam vele. Imádom a gyerekeket,  szerencsére gyorsan megtalálom velük a közös hangot.

-          -Loren! Julieval el kell mennünk a kellékekért, ott hagytuk őket a fiúk öltözőibe. Megtennéd, hogy addig figyelsz Luxra? Ahogy látom nagyon szeret téged. –fejét oldalra biccentve vizslatott minket mosolyogva.

-          -Természetesen! Ezer örömmel! –vágtam rá azonnal. Ahogy kiléptek az ajtón, egy kissé ideges lettem, hiszen ha valami történik Luxszal, az az én hibám lesz! Inkább leültem vele a fotelre, majd ott dobáltuk egymásnak a labdát. Aranyos nevetésétől visszhangzott az egész szoba. Hogy hogyan is lehet ilyen elragadóan bájos egy kisgyerek, azt hiszem, örök rejtély marad.

Percekkel később nyitódott az ajtó. Gondoltam Louék rétek vissza, de fülemet egy olyan nevetés ütötte meg, amit százezer közül is felismernék. Riadtan kaptam a fejem az ajtóhoz, ahol a szőke hajkorona tulajdonosát fedeztem fel, miképp engem és Luxot vizslatja, ahogy a csöppség éppen a kezemben pihen, miközben pörgetem, akár egy repülőt.

A szívem verése háromszorosára emelkedett, ahogy közeledni kezdett felénk. A pulzusom az egekbe szökött, amint tekintetünk találkozott.

-          -Szia te kis rosszcsont? Mi újság? –csípte meg játékosan Lux arcát, mire a kislány hangosan felkacagott. Niall mosolyogva vette át a kezemből, és egy cuppanós puszit nyomott pofijára.

-          -Hű, te aztán nehéz lettél, picur. Mennyit eszel te? – nevetett fel a szőkeség, majd az ég felé dobta Luxot, aki tized másodperc alatt visszaesett Niall karjaiba. Ezt a mozdulatsort még megismételték párszor. Arcomra mosoly szökött, ahogy Niallt néztem, miképpen bánik a csöppséggel. Úgy viselkedett, mintha a saját gyermekével játszana, olyan áhitattal, és szeretettel.

-          -Kerestelek, de aztán az öltözőmben találkoztam Louval, és ő mondta, hogy itt talállak. –szólalt meg az ír fiú.- Egyébként hogy tetszett a koncert?

-          -Eszméletlen jó volt!  - fakadtam ki. – Soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam, mint ma este. Köszönök mindent.

-          -Ennek nagyon örülök. És,egyébként, hogy is történt ez a nem-tudok-bejutni eset? Patriciáékat nem akartam megkérdezni ezzel kapcsolatban.

Nagyot sóhajtva ültem le a kanapéra, Niall szintén így cselekedett, Luxot pedig az ölébe vette.

-          -Tudod… Jamyit hozták el a koncertre, nem engem. Otthon hagytak… Nem tudják, hogy itt vagyok! De a tegnapi eset után, úgy éreztem muszáj beszélnem veled. –hajtottam le a fejem. – Nézd, én tényleg nem akartalak megbántani, elmondhatatlanul sajnálom, de te nem ismered Jaymit, és, hogy mikre képes… - éreztem, amint a szemeimet elöntik a forró könnyek, de folytattam. – Én…szóval, el akartam jönni. Ezért, amikor mindenki elment, felöltöztem, titokban fogtam egy taxit, és eljöttem ide. De elfelejtettem, hogy nincs jegyem, és nem tudok anélkül bemenni. Hiába mondtam az őrnek, hogy Patriciáék lánya vagyok, kinevetett. És… utána jött az ötlet, hogy téged felhívhatlak. Én… köszönöm. És még egyszer bocsánatot szeretnék kérni mindazért, amit tettem.

Éreztem, amint az arcomon végigfolyik a gyengeségem első jele: egy kövér könnycsepp. Másodperces csönd telepedett közénk, mintha Lux is megérezte volna, hogy ez kínos téma, csendben figyelt hol engem, hol Niallt. A szobát egyedül a lámpa zúgó hangja töltötte be, illetve, a levegővételeink. Niall nagy levegőt vett. Vártam, hogy kimondja a véleményét, még ha az negatív is, de csak tudni szeretném, mennyire haragudott meg rám.

Az ajtó hirtelen kinyílt, Lou lépett be rajta hatalmas vigyorral az arcán, de amint meglátta gyászos arcunkat, azonnal elkomorult az arca.

-          -Ö, minden rendben? –puhatolódzott. – Loren, te sírsz?! –hőkölt hátra.

-          -Minden a legnagyobb rendben. –erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Csak ásítottam, és ha ásítok, akkor mindig könnyezek. –nevettem fel. Lou arca látszólag megkönnyebbült, ismét mosolyogva vette át Nialltől Luxot.

-          -Köszönöm, hogy vigyáztál rá Loren.

-          -Igazán nincs mit. Tündéri egy baba. –simítottam meg a pici arcát.

-          -Lou, azt hiszem, mi most megyünk, rendben? –köhintett fel mellettem Niall, tekintetét az enyémbe fúrta.

-          -Ó, rendben. Örülök, hogy megismertelek Loren, remélem, hogy lesz még alkalmunk találkozni!

-          -Részemről a szerencse.

Két puszi után Niall kinyitotta előttem az ajtót, majd illedelmesen maga elé engedett.

-          -Erre van az öltözőm. –mutatott az irányba, majd egy biccentéssel jelezte, hogy kövessem. Szótlanul ballagtam mögötte izzadó tenyérrel vöröslő arccal, remegő végtagokkal. A válaszra vártam, amit nem tudott elmondani. Bizonytalanul futott át az agyamon minden lehetséges válaszlehetősége, de végül egy dolog mellett voksoltam: a remény, hogy talán nem haragszik.