~12~ Szökés

Sziasztok!:)
Meg is jöttem a következő résszel!:)
Nem tudom mikor jön a következő, de azt hiszem rossz hírrel kel szolgálnom, ugyan is amint elkezdődik az iskola nem lesz túl sok időm írni, így csak szerintem hétvégenként lesz új rész, sajnálom! :( Pedig már most a szívemhez nőtt ez a történet! :) És ti is, kedves olvasók!♥ Köszönöm a sok kommentet, és pipát, amikkel támogattok, nagyon hálás vagyok! :)))

Loren szemszöge

A nyakam elviselhetetlen sajgására nyitottam ki a szemem. Kissé komótosan, homályos látással néztem fel. A fájdalmam oka nem más, mint a furcsa helyzetben való elalvásom. A kezemben ott pihent a telefonom,a takaróm teljesen összegyűrődött alattam. Hatalmas ásítás után kimásztam, kissé megtapogattam a nyakamat, megállapítottam, hogy szépen elaludtam.

A fürdőszobába érve megnéztem arcképem a tükörben. A szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, szemeim vörös színben pompáztak. Nem válaszolt. Csak ez tudott a fejemben járni, hogy nem válaszolt. Egyértelműen célzott arra, hogy utál, hogy többet látni sem szeretne. Kedvtelenül ballagtam le a lépcsőn. A hatalmas kakukkos órára pillantva megállapítottam, hogy reggel hajnali 6 óra van. A tegnap esti tányérokat a mosogatógépbe pakoltam, majd úgy döntöttem, amerikai palacsinta lesz a reggeli. Előkészítettem magamnak az alapanyagokat, nekiláttam a sütéshez. Úgy tudnám magamat jellemezni, mint egy „zombi a konyhában”. Elmondhatatlanul fáradt voltam. Csak egy pihe-puha ágyra vágytam, de úgy éreztem, egy percet sem tudnék aludni. Érdekes.  Hatalmas ásítások közepette nagy nehezen elkészítettem a reggelit. Komótosan csoszogtam fel a sok lépcsőfokon, az ágyamra dőlve pihentettem a szemem. Ujjaimmal sajgó halántékomat masszíroztam, térdeimet felhúztam.

Az idő hamar elszaladt az ellazulásom közepette. Már majdnem elkezdtem az iskolára készülődni, amikor rájöttem, hogy szombat van. Nem akármilyen szombat. A szombat! A koncert napja. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy erre gondoltam. Annyira el szeretnék menni!

Az óra pontosan 8.00-át mutatott. Patricia és Daniel hangja töltötte be a nagy házat. Szokás szerint valami lényegtelen dolgon kapták össze a vizet, biztos vagyok benne. Gondolatmenetemen rengeteg ötlet szaladt át, miképp is győzzem meg őket arról, hogy hadd menjek én is velük a koncertre. Bár, nem sok esélyt látok rá, hogy elengednének, de a remény hal meg utoljára.

Nyilvánvalóan eszembe sem jutna normál esetben ilyet tenni, hogy kérjek valamit a mostoha szüleimtől, de egy földöntúli erő vezényelt, és adott bátorságot mindehhez.  Azt hiszem… ezt hívják érdeklődésnek egy fiú után? Velem még sosem volt senki olyan kedves, mint Ő. Senki iránt nem éreztem még így, hogy ennyire ragaszkodnék hozzá. És ez az érzés… furcsa. Felemészt a gondolat, hogy ha nem mehetek el a koncertre ma este, akkor nem tudok még egyszer bocsánatot kérni tőle élőben, nem fogom megtudni, mi a reakciója. Inkább nevessen arcon, vagy ne beszéljen hozzám, csak utoljára, mielőtt elmegy, hadd lássam a gyönyörű kék íriszeit, édes mosolyát, és… hadd halljam a megnyugtató, mély, rekedtes hangját.

Hallottam, amint a mostoha szüleim már lent fogyasztják a reggelit, illetve néhány mondatot elcsíptem. A ma esti koncertről van szó. Most vagy soha!

Félve, dübörgő mellkassal szedtem a lépcsőfokokat. Minden egyes foknál egyre eluralkodott rajtam az idegesség, túl akartam lenni rajta.

-          -Jó reggelt. –köszöntem nekik mosolyogva. Amint rám emelték tekintetüket, egy pillanatra megrökönyödtek.

-          -Neked is. –vont vállat Daniel, majd folytatta az étkezést. Kihúztam magamnak egy széket az asztalnál, összekulcsolt kezeimet magam elé raktam. Sosem tettem még ilyet, hogy leültem volna velük önszántamból beszélni.

-          -Furcsa vagy ma reggel, Loren. Minden rendben? –vonta fel a szemöldökét Patricia.

-          -Én…szóval, csak annyit szerettem volna –nagy levegőt vettem, majd kimondtam. – hogy engedjetek el a ma esti koncertre. –sütöttem le szemeimet. Rettentően féltem a választól. Lelki szemeim előtt láttam, amint arcon nevetnek, sőt, inkább röhögnek, és egyszerre vágják rá, hogy nem.

-          -Még is mért akarnál elmenni, hm?

-          -Sosem voltam még élő koncerten. És… a vacsoránál… A fiúk is említették, hogy menjek… Illetve, amikor Niall hozta a jegyeket, ő is mondta. –csuklott el a hangom a végére. Pár másodperces néma csend állt be közénk.

-          -Minden feladatodat megcsináltad? Kitakarítottál?

-          -Igen.

-          -A mosás és a vasalás megvan?

-          -Meg.

Látszólag elgondolkodott, hogy mivel tehet be nekem. Ajkamat harapva vártam a következő kérdést.

-          -Ugye tudod, hogy csak négy jegy van? Daniel, én, Jaymi és Diana. Sajnálom Loren, neked nincs jegyed.

Az egész beszélgetés alatt most néztem először rájuk. Patricia ajkán ott bujkált a kárörvendő mosolya, szinte kiült az arcára az élvezet, hogy ez nekem rosszul esik. Szemembe könnyek gyűltek. Mit is vártam? Hogy majd azt mondják „persze, együtt elmegyünk, tök jó buli lesz! Legalább Dianaval is jobban meglesztek!” Ugyan… legfeljebb az álmaimban mondták volna ezt. Egy csődtömegnek éreztem magam. Akiből mindig gúnyt űznek.

Pár másodperces csend után fogtam magam, felálltam az asztaltól, se szó se beszéd, feltébláboltam a lépcsőn. Az ágyamra dőlve tört ki belőlem a zokogás. A gondolatok ezrei keveredtek a fejemben, az agytekervényeim úgy jártak, mint a motor, miközben forró könnyeim égették az arcom.

Nem tudom meddig sírhattam, de egy idő után minden könnycsepp felszáradt, nem tudta tovább itatni az egereket. Vöröslő, égő szemmel néztem a laptopom képernyőjén a Facebook-ot, ahol a lányok százai az iskolámból közzétették, hogy már alig várják a koncertet, találkoznak a férjeikkel, stb. Úgy éreztem, a szívembe köteleket aggattak, és több ezer oldalról próbálják az emberek a saját oldalukra húzni a maguk kötelét, mint a kötélhúzó versenyekben.

Fülemet a telefonom pittyegése csapta meg. Felhúzott szemöldökkel néztem a készülékre, amelyen „1 új üzenet” felirat ékeskedett. Feloldottam a telefonom, majd ahogy ránéztem a feladóra, a szívem kihagyott egy ütemet, majd háromszoros sebességgel kezdett el verni, a levegővételem nehézkes volt,úgy éreztem valaki épp megfojtani készül.

„Niall” – állt a kijelzőn. Pár percig kitágult szemekkel bámultam a nevet, illetve a telefonomat, mire feleszméltem, hogy még nem néztem meg az üzenetet.  Remegő ujjakkal tartottam a kezembe a készüléket, végül rányomtam az üzenetre.

„ Jössz ma a koncertre? Szeretnék veled beszélni. Niall x”

A pulzusom az egekbe szökött két szimpla mondattól. Beszélni szeretne velem. Akkor…még nincs minden veszve? De mi van akkor, ha csak a képembe szeretné mondani mennyire nem érdekli a kifogásom. De hát a végére tett „x”-et! Ezernyi gondolat cikázott a fejemben. A legrosszabbtól a legjobb eredményig minden apró jelenet lejátszódott előttem. Végül sikerült magam meggyőznöm, hogy ez csak is jót jelenthet. Ha annyira utálna, akkor szóba se állna velem. Ugye?!

De az örömöm gyorsan elszállt. Nincs jegyem. Nem tudok bemenni a koncertre. De el kell jutnom! Beszélnem kell vele! Utoljára!

Nyilvánvalóan sosem fordulna meg a fejemben olyan ötlet, mint most, de nincs más választásom. Tudom, hogy örök életemre szobafogságot fogok kapni, és örökre rabszolgaként fognak használni, de nincs más választásom. Meg kell tennem.

Bepötyögtem az egyszerű, négy betűből álló pozitív választ, majd rányomtam a küldés gombra. Ott leszek, és ebben senki sem állíthat meg!

*

A házban már nagyban fojt a készülődés. Az óra pontosan 7 órát ütött, Patricia és Daniel most értek vissza a helyszínről azért, hogy elvigyék a mostohatestvéreimet. A kanapén ücsörögve hallgattam végig a lelkesedésüket, illetve az idegeskedésüket, hogy minden rendben legyen.

-          -Jaymi, Diana, siessetek már, lemaradunk a koncertről! –sipákolt Patricia. Diana sikongatva rohant le az emeletről kezében a minimum 12 centis pár magas sarkújával. Nem csalódtam benne. A cipő lazac színe harmonizált Diana testhez simuló, mély dekoltázsú mini ruhájához. A szeme alul vastagon ki volt húzva szemceruzával, a szemhéjpúdere szintúgy lazacszínű volt, enyhe csillogással. Platinaszőke tincsei begöndörítve hullottak a vállára. Meg kell mondani, makulátlanul nézett ki. Amint leért magára kapta az óriás sarkú cipőcsodát, majd tipegve rohant a kijárathoz, hogy minél előbb induljanak.

-          -Ezt nem hiszem el! Annyira jó lesz! Harrynek annyira gyönyörű a hangja és a hajam megy az ő hajához! Jézusom, ez eszembe sem jutott eddig! A tudatom alatt is Harrynek akarok tetszeni! –visított fel, és nevetésbe torkollott ki. Jaymi a szemét forgatva meredt a húgára. Ő egy fekete converse-t viselt fekete csőnadrággal, és egy kék inggel. Daniel szintúgy ilyen stílusban öltözött fel, Patricia pedig egy elegáns estélyi ruhát öltött magára. Miután mindenki leért, egy gyors búcsú után rohantak is az autóhoz.

-          Takaríts ki, Loren. – utasított Patricia, majd eltűnt a kijáraton. Az ajtó becsukódott, egyedül maradtam. Sietősen az ablakhoz szaladtam. Daniel beindította a kocsi motorját, és elhajtottak. Sietősen rohantam fel a szobámba. A szekrényemet teljesen feltúrtam, fogalmam sem volt mit is vegyek fel. A kezembe akadt egy fekete csőnadrág, azt magamra kaptam, így már nadrágban, és melltartóban kutakodtam tovább a szekrényben. Végül a virágos ingemre esett a választásom, ami fölé felvettem a fekete bőrdzsekimet, amelynek kissé blézeres imidzse van. Egy sálat tettem a nyakamra, ugyan is kint nincs a legnagyobb meleg és nem szeretnék torokgyulladást kapni, felvettem a balerinacipőmet, és késznek nyilvánítottam magam. A zsebembe dobtam a telefonom, illetve a másikba annyi pénzt, amely elegendő lehet a taxira, majd rohantam le a lépcsőn. 7.14. Rendben. Van háromnegyed órám a kezdésig.

*

Türelmetlenül doboltam a combomon a taxiban ülve. A belvárosban óriási dugó alakult ki. Mindenhol  „ I ♥One Direction” –ös pólókban rohangáló sikítozó lányok futottak a helyszín felé, nagy táblákkal a kezükben. 7.42. Még legalább fél óra míg odaérek, ha nem múlik el a dugó. Nincs fél órám. Előhalásztam egy 10 dollárost a zsebemből, a taxis kezébe nyomtam, majd kiugrottam a kocsiból.

-          -Köszönöm, viszlát!

~11~ Lelkiismeret furdalás

Sziasztok!:)
Megjöttem a következő fejezettel, jó olvasást hozzá!:)
Nagyon szépen köszönöm a a 28 feliratkozót, 10 díjat, és már túlléptük az 5.000 oldalmegjelenítést is! *-* Nagyon köszönöm nektek a sok támogatást, kommenteket, pipákat!♥♥

xoxo smile-girl.:)))

Niall szemszöge

Sietősen rontottam fel a hotelszobámba. Liammel vagyok egy szobában, de „meglepetésemre” a fiúk velünk együtt lódultak be. Vajon miért?! Gyorsan a saját szobám felé lépkedtem, előrántottam egy bokszert a szekrényemből, illetve magamhoz kaptam a törölközőt, és sietősen bevonultam a fürdőbe. Ma már zuhanyoztam egyszer Lorenéknél, de nem bírtam elviselni a tudatot, hogy Jaymi ruhájának az illata ragadt a bőrömhöz.

Megkönnyebbülés volt megszabadulni a szűk ruhadaraboktól. Beálltam a forró zuhany alá, és élveztem a forró vízcseppek kényeztetését. Nem tudom meddig áztathattam magam, de gondolkodnom kellett. Az agyamban villámgyors madárként cikáztak a rosszabbnál-rosszabb gondolatok. Pont ezt akartam elkerülni: hogy kombináljam a szálakat.

Jobbnak láttam ételbe fojtani bánatom, ezért gyorsan kimásztam a zuhanyfülkéből, áttöröltem testem, majd magamra kaptam a bokszerem.

A fiúk a kanapén ültek egymás hegyén-hátán, nem hiszem, hogy túl fontos dologról csevegtek volna, ugyan is Louis arca tükrözte a halál unalmat. Gyorsan a telefonhoz léptem, majd tárcsáztam a szobaszerviz számát.

-          -Jó estét! Egy extra sajtos, sonkás pizzát szeretnék rendelni minél hamarabb a 201-es szobába. Igen, nagyméretűt. Hm, esetleg egy citromos sört. Rendben, köszönöm, viszlát.

Mosollyal az arcomon lépkedtem a fiúkhoz. Már a gondolatra mosoly kúszik az arcomra minden alkalommal, amikor rágondolok, hogy hamarosan pizzát fogok majszolni. A gyomrom egy korgással adta tudtomra, hogy ő is támogatja ötletem.

-          -Ugye majd én is kapok belőle? – rebegtette szempilláit Louis.

-          -Nem. – feleltem unottan, majd a szobámba érve megfogtam a telefonomat, és azzal együtt tértem vissza újra a fiúk körébe. Ezúttal az egyik egyszemélyes kanapén helyezkedtem el kényelmesen. Beléptem a Twitter fiókomba. Nem meglepő módon több ezer üzenet, retweet és kedvencnek jelölés fogadott.

@NiallOfficial: „ Szar érzés, amikor rájössz, mennyire naiv vagy, és hogy milyen könnyen félreismertél valakit.”

Néhány embernek válaszoltam, pár szimpatikusnak tűnő lányt visszakövettem. A gondolataim abban a pillanatban csak a pizzámon tudtak forogni.

-          -Na, Niall elmondod mi a bajod?

-          -Nem. Hamarosan enni fogok, ahhoz pedig étvágy kell. Ha meg erről beszélek garantáltan elmegy az étvágyam. – fintorogtam. A fiúk ajkai „o” alakot formáztak hitetlenkedve meredtek rám.

-          -Ha Niall valami miatt elveszti az étvágyát, akkor az tényleg nagy probléma… - nyelt egyet Zayn. Liam a telefonját bújta, egy pillanat múlva felnézett rám, úgy tette fel a kérdését.

-          -Ennek van valami köze ahhoz, amit kiírtál Twitterre?

Hanyagul vontam meg a vállaimat. Hirtelen az összes „ökör” előhalászta zsebéből az iPhone-ját, és azonnal megnyitották a Twittert.

-          -Hmm. Érdekes, felettébb érdekes.

Nem is tudom milyen más reakciót vártam Louistól… Pár perc kínos csend után az ajtón kopogtattak. Mint akit rakétából lőttek ki, úgy rohantam az ajtóhoz. A szobapincér egy nagy guruló kocsin tolta be a szobába a rendelt ételem. Orrom azonnal megcsapta a frissen sült pizza fűszeres, sajtos illata, bár attól tartok ez nem volt frissen sült, ugyan is ilyen hamar nem tudnak megsütni egy rendes pizzát. Illedelmesen megköszöntem, majd dolgára intettem az urat. Csillogó szemekkel toltam a kocsit a kanapéhoz. Elfoglaltam előző helyem, majd nekiestem a finomságnak. Jóleső érzés futott át testemen. Ez kell nekem, kaja! Ha valamit el akarok felejteni, nem is lehetne jobb gondolatelterelő, mint a kaja. Étel, minden mennyiségben! Megbontottam a sörömet, immáron söröstül-pizzástul ültem a helyemen és falatoztam, kortyolgattam. A fiúk irigy szemekkel bámultak a pizzámra.

-          -Csak egy picit? – mutatta fel Louis a hüvelyk- és mutatóujját, amelyekkel az ici-pici jelzőt mutogatta. Gonoszan elvigyorodva nemet ráztam fejemmel. Barátom lemondóan sóhajtott, majd valami káromkodás félét mormogott magában. Egy kissé megsajnáltam őket, ahogy 4-en cikáztatták tekintetüket köztem és a pizzám között.

-          -Aj. – sóhajtottam fel. – Kaptok kettő szeletet! Nem többet, kettőt! Osztozzatok.

Barátaim arcán hatalmas hálás vigyor jelent meg, majd Lou félve vette el az egyik szeletet, Zayn a másikat. Harry Louisénak felét kapta, Liam pedig Zayn felét, nekem pedig megmaradt még majdnem a fél maradék pizza.

*

Teli hassal dőltem hátra a kényelmes bőrfotelen. Na, most tényleg úgy éreztem, hogy több kaja nem menne le a torkomon. Kiittam a sörös dobozból az utolsó kortyot, majd egy fájdalmas nyögéssel oldalra hajtottam.

-          -Na mi van Niall? Csak nem tele vagy? – kuncogott Harry.

-          -De, eltaláltad… - tettem kezem a hasamra, ami jelen pillanatban kissé túl kidomborodónak látszott. A kockák helyét egyáltalán nem éreztem… Hát, ennyit az utóbbi idő edzéseiről. Egy újabb fújtatás után a zsebemben hirtelen megszólalt a telefonom. Enyhe szívrohamot kaptam. Kellett nekem max hangerőre állítani a csengést… Ahogy ránéztem az iPhone képernyőjére, egy ismeretlen számot pillantottam meg. Általában olyan embereknek szoktam megadni a telefonszámom, akik szintén megadják az ő számukat is, így ha hívnak, kijelzi a telefonom a nevet. Mondjuk, egyszer már előfordult, hogy nyilvánosságra került a telefonszámom, és több ezer sms-t, illetve hívást kaptam a rajongóktól.

-          -Hé, fiúk? Szerintetek van rá esély, hogy ez egy rajongó? – tartottam feléjük a készüléket.

-          -Ha kikerült volna a nagyvilágba a számod, akkor nem egy ember hívna, és már lennének sms-eid.

-          Igaz.

Kis gondolkodás után elhúztam az ujjammal a zöld csíkot.

-          -Háló?

Csönd. A telefonba senki sem szólt bele, csak halk szuszogás hallatszott.

-          -Háló, itt Niall Horan.

Ismét csend. Kezdtem elveszteni a türelmemet. Utálom, ha valaki szórakozik velem telefonbetyárkodással. Harmadszorra kissé idegesebben szóltam bele.

-          -Ha valaki szórakozik velem, akkor azonnal le is rakhatja azt a kicseszett telefont!

Már éppen azon voltam, hogy megszakítom a vonalat, amikor meghallottam egy csilingelő, halk, félénk hangot.

-          -Niall. Én vagyok az, Loren.

A szívem hatalmasat dobbant a név hallatára. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, testemet átjárta a düh. Komolyan azt képzeli, hogy ezek után majd még társalogni fogok vele?!

-          -Mit akarsz? – kérdeztem kissé flegmán.

-          -Niall..É-én nem akartam! – tört ki. – Esküszöm, csak téged akartalak megvédeni! N-ne haragudj rám, kérlek, te lennél az utolsó ember, akit bántanék, de nem volt más választásom, hidd el! Jaymi megfenyegetett! Azt mondta, hogy ha összemelegedünk, akkor erőszakos lesz velem! Nem magamat féltettem, Niall, ne érts félre, hanem Téged! Ki tudja Jaymi mikre nem képes, ha mérges, és amikor odajött hozzám a szobámba… - vékony hangja elcsuklott. – megijedtem. Mérges volt, amiért ott voltál nálam! Nem tehettem mást! É-én annyira sajnálom, hogy megütöttelek… De el akartam kerülni, hogy Jaymi bármi rosszra is gondoljon velünk kapcsolatban, érted? Megértem, ha most utálsz, hiszen elküldtelek, megpofoztalak… - hangja elhalkult, befejezte a mondanivalóját.

Ledermedtem. A lelkiismeret-furdalás villámként csapott belém, ahogy felfogtam Loren szavait. Mindent azért tett, mert Jaymi megfenyegette! Bántani akarta Lorent! Hogy lehettem ekkora idióta, hogy rosszat feltételeztem Lorenről? Jaymi ezt akarta! Pontosan ezt, hogy megutáljam Lorent ezáltal… Hogy rosszat gondoljak róla… Hogy ne kerüljünk közel egymáshoz… Bármennyire is fájt rágondolnom, de be kell látnom, hogy azért, mert… magának akarja. Továbbra is erőszakoskodni akar vele, és nem bírja elviselni, hogy más úgy nézzen rá! És én még bedőltem neki! Még hogy Loren a hazudós. Loren semmiről sem tehet!

A szívemet melegség járta át, ahogy e szavait visszaidéztem: „Nem magamat féltettem, Niall, ne érts félre, hanem Téged!” A véremet megéreztem, ahogy a fülemben lüktet, az életben tartó szervem ki akart szakadni a mellkasomból. Nem akartam mást abban a pillanatban, csak odafutni Lorenhez, megölelni, és térden állva bocsánatot kérni tőle, amiért, én hülye, képes voltam azt gondolni, hogy Ő hazudik, Ő tehet mindenről, és csak megjátszotta magát. Ami pedig Jaymit illeti… Addig szerettem volna ütni, ameddig meg nem ígéri, hogy soha többet nem bántja Őt, és bocsánatot kér minden egyes elkövetett tettéért!

A zokogó lány hangja még inkább növelte a rossz érzést a szívemben. Még magamat sajnáltam?! Mit tehetett vele az a szemét féreg? Mivel bánthatta, és meg is fenyegette!

Mire válaszolni akartam volna, a telefonom pityogott a fülemnél. Loren megszakította a vonalat. Liam kezére eszméltem fel, ahogy előttem lengeti.

-          -Niall, minden rendben? Ki volt az? Mért vagy vörös?

-          -Semmi sincs rendben Liam… Egy idióta vagyok.

-          -Niall, mi a baj? Ki keresett?!

-          -Loren…

Szégyenemben lehajtott fejjel ültem, és vártam valamire. Tán a csodára? Nem tudnám megmondani. Azt reméltem, minden megoldódik egy perc alatt, de nem így lett. Nem elég, hogy nem tudtam megmondani Neki, hogy nem haragszom rá, még bocsánatot sem tudtam kérni! Idióta Niall!

Liam arcára egy nagy mosoly ült ki, ami teljesen összezavart. Nem értettem, miért néz így rám, és mi ez a sejtelem a tekintetében.

-          -És, mit mondott? – tudakolózott.

-          -Én akkora egy idióta vagyok, fiúk… Azt hittem, azt hittem… hogy Loren hazudott nekem. Hogy igazából egy hisztis , hazudós liba aki ki akart csak használni… ne kérdezzétek, miért, valahogy Jaymi kedvessége meglepett, és azt hittem, őt ismertem félre. Loren elküldött, és megpofozott! Most meg bocsánatot kért, és zokogva mesélte el, hogy Jaymi megfenyegette, hogy ha összemelegedünk kemény lesz vele! És Ő… azt mondta, hogy nem magát féltette, hanem engem… Nem akarta, hogy bajom essen… - hangom elhalkult, a szőnyeg érdekes, bodros rojtjait tanulmányoztam. Az agyam úgy kattogott, mint az óramutató, úgy éreztem helyben megbolondulok.

-          -Jézusom! Akkor mindent értek… - sóhajtott fel Liam. Kérdő tekintettel meredtem rá.

-          -Loren tőlem kérte el a számodat. És amikor elmentem villáért, akkor jött oda. És elkezdett valamit mesélni, hogy ő nem akarta, de nem tehetett mást, és elsírta magát…

Na, remek. Ha eddig nem lett volna lég lelkiismeret furdalásom, most biztos hirtelen megjelent volna ez az utálatos érzés. A szeretetem iránta teljes mértékben megnőtt! Úgy éreztem, hogy Ő az a lány, akit el tudok magam mellé képzelni. Ő az a lány, akit védelmezni szeretnék, csókolni, elárasztani minden jóval. Ő az a lány, aki iránt többet érzek, már az első alkalomtól fogva, amikor megláttam.

~10~ Telefonszám

Sziasztok!:)
Szóval, meghoztam a következő részt, nem egy túl eseménydús fejezet lett, de remélem, azért tetszeni fog!:))♥

Loren szemszöge

Az ágyban feküdve, nyakig betakarózva szipogtam, biztos voltam benne, hogy már legalább két csomag papír zsebkendőt elhasználtam. Arra lettem figyelmes, hogy a kilincsem lenyomódik. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Jaymi elégedetten vigyorgó arckifejezését. A takarót ösztönösen jobban magamra szorítottam, ahogy közeledett az ágyam felé. Kényelmesen, ráérősen sétált az ágya túloldalára, majd minden szó nélkül bebújt mellém.

-          -Ne legyél irigy, adj nekem is takarót. –kuncogott, majd szinte letépte rólam a takarómat. A testem összerezzent, ahogy meztelen talpam megérezte a hűvös levegőt. Gyorsan visszahúztam magamra az anyagot, majd teljes mértékben elfordulva Jaymitől, lehunyt szemmel próbáltam megnyugodni.

-          -Mit akarsz? –kérdeztem félve.

-          -Ne aggódj, semmi hátsó szándékom sincs. Most csak szimplán meg akartalak dicsérni, amiért ilyen mesterien adtad elő annak a szerencsétlennek, hogy hagyjon békén. Őszintén, az a pofon, nagyon ötletes volt! –nevetett fel. – Beajánlottam a kis barátodnak, hogy teszek néhány jó szót az érdekében, de azt mondta, hogy semmi szükség rá, ugyan is nem tetszettél neki, és nem is akart tőled semmit.

Fájt ezt hallanom. Minden félelmem volt, hogy ezt fogja mondani: Niallnek nem jelentettem semmit, még egy barátot sem. Mit is gondoltam? Egy világsztár majd pont VELEM fog foglalkozni? Az arcomon egy könnycsepp lódult le. Miért? Miért tettem ezt? Rábeszélhetem volna Jaymit, hogy ne bántsa Őt és inkább rajtam töltse le a dühét, és akkor nem okoztam volna Neki csalódást!

-          -Ne törjön össze a kis szíved. Én itt vagyok még neked.

Ahogy hátulról átölelt, úgy éreztem a gyomrom azonnal felkavarodik. Erőszakosan préseltem össze ajkaimat egy vonallá.

Pár perc kínos csend után Jaymi végre kimászott az ágyamból, majd egy kacsintás után elhagyta a szobámat.

-          -Most visszamegyek, és beszélek egy kicsit a barátoddal. – mosolygott, majd rám csapta az ajtót. Az idegesség villámként hatolt át rajtam. Igaz lenne, amit mondana? Persze, ez egyértelmű. Ostoba vagyok, hogy mertem hinni. Ez itt a kő kemény valóság, nem holmi tündérmese, ahol a fiú meglátja a lányt, beleszeret első látásra, megcsókolja, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Kit is áltatok? Naiv kislány módjára közel engedtem magamhoz valakit, akinek egy fikarcnyit sem értem. Gyermeteg vágyaimhoz híven, hogy majd bekopogtat az ajtómon a szőke herceg, és belém szeret elhittem, hogy Niallnek… Talán más vagyok. Elhittem, hogy azért pironkodott el annyiszor, azért beszélt zavartan, mert… talán miattam. De ím az élő példa rá, hogy a reményes dolog, és a happy end nem létezik, és soha nem is fog! Minden embernek meg van írva a sorsa. Néhányan szerelmet kapnak, néhányan gyönyörű arcot, alakot, néhányan pedig… szülőket, akik elhagytak, kegyetlen mostohaszülőket és mostohatestvéreket. Ilyen az élet.

Nagy gondolkodásomban ismét eszembe jutott, hogy Niall haragszik rám… nem lehet, hogy így menjen haza! Nem gondolhatja azt, hogy én tényleg a hátam közepére sem kívánom!

A lábam automatikusan cselekedtek. Hirtelen gyorsasággal ugrottam ki az ágyamból, kezembe vettem a telefonomat, majd kisettenkedtem a szobámból. Az este folyamán már másodszorra… A lépcső tetejéről meghallottam, hogy lentről zajok szűrődnek ki. Óvatosan lépkedtem le, nehogy valaki meglásson,majd a lépcső szélének támaszkodva próbáltam kideríteni ki tartózkodik lent. A szívem hevesen dobogott, eszméletlenül reménykedtem benne, hogy nem Jaymi van odaát. Egy nagy levegővétel után magabiztosnak tűnően felálltam, majd lassan a konyhába értem. Azonnal a szemem irányába került a rövid, barna hajú fiú, aki a polcokon kutakodott. A nevére egyáltalán nem emlékszem, de nem azon volt a hangsúly.

-          -Segíthetek valamiben? – léptem mellé kissé halkan, zavartan. A fiú megugrott, amikor hirtelen rám nézett, ijedt tekintettel kapott a szívéhez, majd lágyan elmosolyodott.

-          -Jézusom! Megijesztettél.  Igazság szerint azt mondtak itt találok kis villát, mert…nem szeretném kiskanállal enni a fagylaltot. – hajtotta le a fejét. Felhúzott szemöldökkel bámultam a fiút, nem értettem miért nem jó neki a kiskanál.

-          -Mielőtt megkérdeznéd, félek a kanalaktól. – mosolyodott el. Szám egy „o” alakot formázott, majd én ajkaimra is mosoly húzódott. Fura ez a fiú.

Odalépkedtem a másik szekrényhez, majd az egyik polcot kihúzván odaadtam a keresett kis villát a fiúnak, aki hálás tekintettel nézett rám.

-          -Hú, köszönöm, életmentő vagy. –törölte le a homlokát, majd kissé felnevetett. Éppen megindult volna kifelé, amikor hirtelen megfogtam a karját. Azonnal megállt, kérdően nézett rám.

-          -Figyelj.. Én.. Szóval… - dadogtam. – Meg tudnád nekem adni Niall telefonszámát?

Mondatom végére lesütött szemekkel, kipironkodott arccal stíröltem a fekete-fehér csempét, mintha az olyan érdekes lenne. A fiú arcára ez hatalmas mosoly terült el, majd hevesen bólogatni kezdett.

-          -Persze. Itt a telefonod?

Félve odanyújtottam neki, majd meglepődve figyeltem, hogy fejből tudja barátja telefonszámát. Ha elgondolkodunk rajta, ez annyira nem meglepő, hiszen éjjel-nappal együtt vannak a munka miatt, gondolom. Pár másodperc múlva visszanyomta a kezembe a készüléket. Egy mosolyt eresztettem felé.

-          -Figyelj, szerintem ma hívd fel Niallt, mert eléggé kiborult az imént. Nem mondott konkrétumot, csak téged emlegetett.  De a motyogása miatt nem értettem semmit, meg hát ugye az ír akcentus. – mosolyodott el. Szóval Írországból származik.

-          -Nem is tudtam, hogy ír. – motyogtam zavaromban.

-          -Pedig az. Mullingarben született. Nagyon szép hely. Csodálom, hogy neked nem mondta, mindenkinél általában ezzel kezdi, nagyon szereti az otthonát.

Arcomra egy kis mosoly szökött ezt hallva. Szóval valaki, aki szereti az otthonát. Szép dolog is a szerető család…

-          -És… Nagyon mérgesnek tűnt?

-          -Hát… Hozzá képest, eléggé. Nem szokott ennyire kiborulni. Megtudhatom, hogy nem-e tudsz valami pontos okot? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. Szememet körbefuttattam a lakáson, majd sietősen az ablakhoz léptem. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy Jaymi kint van a kis házban, és éppen egy fekete hajú fiúval társalog. Leültem a kanapéra, majd intettem a fiúnak is.

-          -Én… én nem tudom mit mondjak. Nem akartam megbántani! Nekem nem volt más lehetőségem! Ti nem ismeritek őt, hogy mikre képes. Nem akartam, hogy Niallnek baja essen, esküszöm csak azért tettem! – törtem ki, mondatom végére elfogyott az energiám. Zokogva borultam a megszeppent fiú nyakába, akit a minap már másodszorra ijesztek meg. Biztatóan simogatta a hátam, miközben könnyeimmel teljesen összefoltoztam kék ingét.

-          -N-ne ha-haragudj… - szipogtam. Mosolyogva megrázta a fejé, majd a zsebében kutakodva előhúzott egy zsebkendőt. Megköszöntem neki, ugyan is most nagy szükségem volt erre.

-          -Figyelj, én ezt nem értem. Kiről van szó? Ki akarta bántani Niallt? – kérdezte zavarodottan. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, majd egy göndör hajkorona jelent meg a nappaliban.

-          -Liam mindenki téged ke…res. – kérdő tekintettel nézett rám és a rövid hajú fiúra, akit ezek szerint Liamnek hívnak. Szép név.

-          -Jövök már. – mosolygott az említett fiú. Gyorsan megtöröltem szemeimet, majd egy mosoly erőltettem arcomra.

-          -Köszönöm. – suttogtam oda a fiúnak, aki egy biccentéssel jelezte, hogy számára semmiség volt. Felállt, majd a göndörrel együtt távozott.

Kissé boldogan, de szomorúan baktattam vissza a szobámba. A telefonomat a kezemben szorongattam, görcsölő gyomorral pillantottam rá másodpercenként. Vártam, hogy elmenjenek, és utána felhívhatom majd a szőkeséget.

Niall szemszöge

Kissé zaklatottan ültem a kocsiban. Nem vártam másra, csak hogy elfelejthessem ezt a napot a pihe-puha ágyamba burkolózva, illetve, hogy rendelhessek magamnak a szobapincértől egy hatalmas pizzát, ha már Liam nem hagyta, hogy elegendő mennyiséget egyek a Danieléknél.

-          -Minden oké, haver? –tette kezét vállamra Harry.

-          -Ühüm.

-          -Hát, nem volt túl meggyőző…

-          -Majd mindent elmondok, de kérlek, csak ma hagyjatok békén. – csattantam fel kissé idegesen. Harry védekezően maga elé emelte kezeit, majd valamit motyogott Louisnak, aki jóízű nevetésben torkollott ki Harryvel egyetemben.

-          -Jó érzés rajtam nevetni? – kérdeztem kissé cinikusan.

-          -Őszintén? Rohadtul. – nyögte ki Louis. Szem forgatva fordultam az ablak felé.

-          -Na, kis szőke herceg, mi a probléma? – kérdezősködött ezúttal Zayn.

-          -Megmondtam, hogy majd később elmondom.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Miért nem lehet megérteni, hogy ha azt mondom, hogy nem?