~12~ Szökés

Sziasztok!:)
Meg is jöttem a következő résszel!:)
Nem tudom mikor jön a következő, de azt hiszem rossz hírrel kel szolgálnom, ugyan is amint elkezdődik az iskola nem lesz túl sok időm írni, így csak szerintem hétvégenként lesz új rész, sajnálom! :( Pedig már most a szívemhez nőtt ez a történet! :) És ti is, kedves olvasók!♥ Köszönöm a sok kommentet, és pipát, amikkel támogattok, nagyon hálás vagyok! :)))

Loren szemszöge

A nyakam elviselhetetlen sajgására nyitottam ki a szemem. Kissé komótosan, homályos látással néztem fel. A fájdalmam oka nem más, mint a furcsa helyzetben való elalvásom. A kezemben ott pihent a telefonom,a takaróm teljesen összegyűrődött alattam. Hatalmas ásítás után kimásztam, kissé megtapogattam a nyakamat, megállapítottam, hogy szépen elaludtam.

A fürdőszobába érve megnéztem arcképem a tükörben. A szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, szemeim vörös színben pompáztak. Nem válaszolt. Csak ez tudott a fejemben járni, hogy nem válaszolt. Egyértelműen célzott arra, hogy utál, hogy többet látni sem szeretne. Kedvtelenül ballagtam le a lépcsőn. A hatalmas kakukkos órára pillantva megállapítottam, hogy reggel hajnali 6 óra van. A tegnap esti tányérokat a mosogatógépbe pakoltam, majd úgy döntöttem, amerikai palacsinta lesz a reggeli. Előkészítettem magamnak az alapanyagokat, nekiláttam a sütéshez. Úgy tudnám magamat jellemezni, mint egy „zombi a konyhában”. Elmondhatatlanul fáradt voltam. Csak egy pihe-puha ágyra vágytam, de úgy éreztem, egy percet sem tudnék aludni. Érdekes.  Hatalmas ásítások közepette nagy nehezen elkészítettem a reggelit. Komótosan csoszogtam fel a sok lépcsőfokon, az ágyamra dőlve pihentettem a szemem. Ujjaimmal sajgó halántékomat masszíroztam, térdeimet felhúztam.

Az idő hamar elszaladt az ellazulásom közepette. Már majdnem elkezdtem az iskolára készülődni, amikor rájöttem, hogy szombat van. Nem akármilyen szombat. A szombat! A koncert napja. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy erre gondoltam. Annyira el szeretnék menni!

Az óra pontosan 8.00-át mutatott. Patricia és Daniel hangja töltötte be a nagy házat. Szokás szerint valami lényegtelen dolgon kapták össze a vizet, biztos vagyok benne. Gondolatmenetemen rengeteg ötlet szaladt át, miképp is győzzem meg őket arról, hogy hadd menjek én is velük a koncertre. Bár, nem sok esélyt látok rá, hogy elengednének, de a remény hal meg utoljára.

Nyilvánvalóan eszembe sem jutna normál esetben ilyet tenni, hogy kérjek valamit a mostoha szüleimtől, de egy földöntúli erő vezényelt, és adott bátorságot mindehhez.  Azt hiszem… ezt hívják érdeklődésnek egy fiú után? Velem még sosem volt senki olyan kedves, mint Ő. Senki iránt nem éreztem még így, hogy ennyire ragaszkodnék hozzá. És ez az érzés… furcsa. Felemészt a gondolat, hogy ha nem mehetek el a koncertre ma este, akkor nem tudok még egyszer bocsánatot kérni tőle élőben, nem fogom megtudni, mi a reakciója. Inkább nevessen arcon, vagy ne beszéljen hozzám, csak utoljára, mielőtt elmegy, hadd lássam a gyönyörű kék íriszeit, édes mosolyát, és… hadd halljam a megnyugtató, mély, rekedtes hangját.

Hallottam, amint a mostoha szüleim már lent fogyasztják a reggelit, illetve néhány mondatot elcsíptem. A ma esti koncertről van szó. Most vagy soha!

Félve, dübörgő mellkassal szedtem a lépcsőfokokat. Minden egyes foknál egyre eluralkodott rajtam az idegesség, túl akartam lenni rajta.

-          -Jó reggelt. –köszöntem nekik mosolyogva. Amint rám emelték tekintetüket, egy pillanatra megrökönyödtek.

-          -Neked is. –vont vállat Daniel, majd folytatta az étkezést. Kihúztam magamnak egy széket az asztalnál, összekulcsolt kezeimet magam elé raktam. Sosem tettem még ilyet, hogy leültem volna velük önszántamból beszélni.

-          -Furcsa vagy ma reggel, Loren. Minden rendben? –vonta fel a szemöldökét Patricia.

-          -Én…szóval, csak annyit szerettem volna –nagy levegőt vettem, majd kimondtam. – hogy engedjetek el a ma esti koncertre. –sütöttem le szemeimet. Rettentően féltem a választól. Lelki szemeim előtt láttam, amint arcon nevetnek, sőt, inkább röhögnek, és egyszerre vágják rá, hogy nem.

-          -Még is mért akarnál elmenni, hm?

-          -Sosem voltam még élő koncerten. És… a vacsoránál… A fiúk is említették, hogy menjek… Illetve, amikor Niall hozta a jegyeket, ő is mondta. –csuklott el a hangom a végére. Pár másodperces néma csend állt be közénk.

-          -Minden feladatodat megcsináltad? Kitakarítottál?

-          -Igen.

-          -A mosás és a vasalás megvan?

-          -Meg.

Látszólag elgondolkodott, hogy mivel tehet be nekem. Ajkamat harapva vártam a következő kérdést.

-          -Ugye tudod, hogy csak négy jegy van? Daniel, én, Jaymi és Diana. Sajnálom Loren, neked nincs jegyed.

Az egész beszélgetés alatt most néztem először rájuk. Patricia ajkán ott bujkált a kárörvendő mosolya, szinte kiült az arcára az élvezet, hogy ez nekem rosszul esik. Szemembe könnyek gyűltek. Mit is vártam? Hogy majd azt mondják „persze, együtt elmegyünk, tök jó buli lesz! Legalább Dianaval is jobban meglesztek!” Ugyan… legfeljebb az álmaimban mondták volna ezt. Egy csődtömegnek éreztem magam. Akiből mindig gúnyt űznek.

Pár másodperces csend után fogtam magam, felálltam az asztaltól, se szó se beszéd, feltébláboltam a lépcsőn. Az ágyamra dőlve tört ki belőlem a zokogás. A gondolatok ezrei keveredtek a fejemben, az agytekervényeim úgy jártak, mint a motor, miközben forró könnyeim égették az arcom.

Nem tudom meddig sírhattam, de egy idő után minden könnycsepp felszáradt, nem tudta tovább itatni az egereket. Vöröslő, égő szemmel néztem a laptopom képernyőjén a Facebook-ot, ahol a lányok százai az iskolámból közzétették, hogy már alig várják a koncertet, találkoznak a férjeikkel, stb. Úgy éreztem, a szívembe köteleket aggattak, és több ezer oldalról próbálják az emberek a saját oldalukra húzni a maguk kötelét, mint a kötélhúzó versenyekben.

Fülemet a telefonom pittyegése csapta meg. Felhúzott szemöldökkel néztem a készülékre, amelyen „1 új üzenet” felirat ékeskedett. Feloldottam a telefonom, majd ahogy ránéztem a feladóra, a szívem kihagyott egy ütemet, majd háromszoros sebességgel kezdett el verni, a levegővételem nehézkes volt,úgy éreztem valaki épp megfojtani készül.

„Niall” – állt a kijelzőn. Pár percig kitágult szemekkel bámultam a nevet, illetve a telefonomat, mire feleszméltem, hogy még nem néztem meg az üzenetet.  Remegő ujjakkal tartottam a kezembe a készüléket, végül rányomtam az üzenetre.

„ Jössz ma a koncertre? Szeretnék veled beszélni. Niall x”

A pulzusom az egekbe szökött két szimpla mondattól. Beszélni szeretne velem. Akkor…még nincs minden veszve? De mi van akkor, ha csak a képembe szeretné mondani mennyire nem érdekli a kifogásom. De hát a végére tett „x”-et! Ezernyi gondolat cikázott a fejemben. A legrosszabbtól a legjobb eredményig minden apró jelenet lejátszódott előttem. Végül sikerült magam meggyőznöm, hogy ez csak is jót jelenthet. Ha annyira utálna, akkor szóba se állna velem. Ugye?!

De az örömöm gyorsan elszállt. Nincs jegyem. Nem tudok bemenni a koncertre. De el kell jutnom! Beszélnem kell vele! Utoljára!

Nyilvánvalóan sosem fordulna meg a fejemben olyan ötlet, mint most, de nincs más választásom. Tudom, hogy örök életemre szobafogságot fogok kapni, és örökre rabszolgaként fognak használni, de nincs más választásom. Meg kell tennem.

Bepötyögtem az egyszerű, négy betűből álló pozitív választ, majd rányomtam a küldés gombra. Ott leszek, és ebben senki sem állíthat meg!

*

A házban már nagyban fojt a készülődés. Az óra pontosan 7 órát ütött, Patricia és Daniel most értek vissza a helyszínről azért, hogy elvigyék a mostohatestvéreimet. A kanapén ücsörögve hallgattam végig a lelkesedésüket, illetve az idegeskedésüket, hogy minden rendben legyen.

-          -Jaymi, Diana, siessetek már, lemaradunk a koncertről! –sipákolt Patricia. Diana sikongatva rohant le az emeletről kezében a minimum 12 centis pár magas sarkújával. Nem csalódtam benne. A cipő lazac színe harmonizált Diana testhez simuló, mély dekoltázsú mini ruhájához. A szeme alul vastagon ki volt húzva szemceruzával, a szemhéjpúdere szintúgy lazacszínű volt, enyhe csillogással. Platinaszőke tincsei begöndörítve hullottak a vállára. Meg kell mondani, makulátlanul nézett ki. Amint leért magára kapta az óriás sarkú cipőcsodát, majd tipegve rohant a kijárathoz, hogy minél előbb induljanak.

-          -Ezt nem hiszem el! Annyira jó lesz! Harrynek annyira gyönyörű a hangja és a hajam megy az ő hajához! Jézusom, ez eszembe sem jutott eddig! A tudatom alatt is Harrynek akarok tetszeni! –visított fel, és nevetésbe torkollott ki. Jaymi a szemét forgatva meredt a húgára. Ő egy fekete converse-t viselt fekete csőnadrággal, és egy kék inggel. Daniel szintúgy ilyen stílusban öltözött fel, Patricia pedig egy elegáns estélyi ruhát öltött magára. Miután mindenki leért, egy gyors búcsú után rohantak is az autóhoz.

-          Takaríts ki, Loren. – utasított Patricia, majd eltűnt a kijáraton. Az ajtó becsukódott, egyedül maradtam. Sietősen az ablakhoz szaladtam. Daniel beindította a kocsi motorját, és elhajtottak. Sietősen rohantam fel a szobámba. A szekrényemet teljesen feltúrtam, fogalmam sem volt mit is vegyek fel. A kezembe akadt egy fekete csőnadrág, azt magamra kaptam, így már nadrágban, és melltartóban kutakodtam tovább a szekrényben. Végül a virágos ingemre esett a választásom, ami fölé felvettem a fekete bőrdzsekimet, amelynek kissé blézeres imidzse van. Egy sálat tettem a nyakamra, ugyan is kint nincs a legnagyobb meleg és nem szeretnék torokgyulladást kapni, felvettem a balerinacipőmet, és késznek nyilvánítottam magam. A zsebembe dobtam a telefonom, illetve a másikba annyi pénzt, amely elegendő lehet a taxira, majd rohantam le a lépcsőn. 7.14. Rendben. Van háromnegyed órám a kezdésig.

*

Türelmetlenül doboltam a combomon a taxiban ülve. A belvárosban óriási dugó alakult ki. Mindenhol  „ I ♥One Direction” –ös pólókban rohangáló sikítozó lányok futottak a helyszín felé, nagy táblákkal a kezükben. 7.42. Még legalább fél óra míg odaérek, ha nem múlik el a dugó. Nincs fél órám. Előhalásztam egy 10 dollárost a zsebemből, a taxis kezébe nyomtam, majd kiugrottam a kocsiból.

-          -Köszönöm, viszlát!