~10~ Telefonszám

Sziasztok!:)
Szóval, meghoztam a következő részt, nem egy túl eseménydús fejezet lett, de remélem, azért tetszeni fog!:))♥

Loren szemszöge

Az ágyban feküdve, nyakig betakarózva szipogtam, biztos voltam benne, hogy már legalább két csomag papír zsebkendőt elhasználtam. Arra lettem figyelmes, hogy a kilincsem lenyomódik. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Jaymi elégedetten vigyorgó arckifejezését. A takarót ösztönösen jobban magamra szorítottam, ahogy közeledett az ágyam felé. Kényelmesen, ráérősen sétált az ágya túloldalára, majd minden szó nélkül bebújt mellém.

-          -Ne legyél irigy, adj nekem is takarót. –kuncogott, majd szinte letépte rólam a takarómat. A testem összerezzent, ahogy meztelen talpam megérezte a hűvös levegőt. Gyorsan visszahúztam magamra az anyagot, majd teljes mértékben elfordulva Jaymitől, lehunyt szemmel próbáltam megnyugodni.

-          -Mit akarsz? –kérdeztem félve.

-          -Ne aggódj, semmi hátsó szándékom sincs. Most csak szimplán meg akartalak dicsérni, amiért ilyen mesterien adtad elő annak a szerencsétlennek, hogy hagyjon békén. Őszintén, az a pofon, nagyon ötletes volt! –nevetett fel. – Beajánlottam a kis barátodnak, hogy teszek néhány jó szót az érdekében, de azt mondta, hogy semmi szükség rá, ugyan is nem tetszettél neki, és nem is akart tőled semmit.

Fájt ezt hallanom. Minden félelmem volt, hogy ezt fogja mondani: Niallnek nem jelentettem semmit, még egy barátot sem. Mit is gondoltam? Egy világsztár majd pont VELEM fog foglalkozni? Az arcomon egy könnycsepp lódult le. Miért? Miért tettem ezt? Rábeszélhetem volna Jaymit, hogy ne bántsa Őt és inkább rajtam töltse le a dühét, és akkor nem okoztam volna Neki csalódást!

-          -Ne törjön össze a kis szíved. Én itt vagyok még neked.

Ahogy hátulról átölelt, úgy éreztem a gyomrom azonnal felkavarodik. Erőszakosan préseltem össze ajkaimat egy vonallá.

Pár perc kínos csend után Jaymi végre kimászott az ágyamból, majd egy kacsintás után elhagyta a szobámat.

-          -Most visszamegyek, és beszélek egy kicsit a barátoddal. – mosolygott, majd rám csapta az ajtót. Az idegesség villámként hatolt át rajtam. Igaz lenne, amit mondana? Persze, ez egyértelmű. Ostoba vagyok, hogy mertem hinni. Ez itt a kő kemény valóság, nem holmi tündérmese, ahol a fiú meglátja a lányt, beleszeret első látásra, megcsókolja, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Kit is áltatok? Naiv kislány módjára közel engedtem magamhoz valakit, akinek egy fikarcnyit sem értem. Gyermeteg vágyaimhoz híven, hogy majd bekopogtat az ajtómon a szőke herceg, és belém szeret elhittem, hogy Niallnek… Talán más vagyok. Elhittem, hogy azért pironkodott el annyiszor, azért beszélt zavartan, mert… talán miattam. De ím az élő példa rá, hogy a reményes dolog, és a happy end nem létezik, és soha nem is fog! Minden embernek meg van írva a sorsa. Néhányan szerelmet kapnak, néhányan gyönyörű arcot, alakot, néhányan pedig… szülőket, akik elhagytak, kegyetlen mostohaszülőket és mostohatestvéreket. Ilyen az élet.

Nagy gondolkodásomban ismét eszembe jutott, hogy Niall haragszik rám… nem lehet, hogy így menjen haza! Nem gondolhatja azt, hogy én tényleg a hátam közepére sem kívánom!

A lábam automatikusan cselekedtek. Hirtelen gyorsasággal ugrottam ki az ágyamból, kezembe vettem a telefonomat, majd kisettenkedtem a szobámból. Az este folyamán már másodszorra… A lépcső tetejéről meghallottam, hogy lentről zajok szűrődnek ki. Óvatosan lépkedtem le, nehogy valaki meglásson,majd a lépcső szélének támaszkodva próbáltam kideríteni ki tartózkodik lent. A szívem hevesen dobogott, eszméletlenül reménykedtem benne, hogy nem Jaymi van odaát. Egy nagy levegővétel után magabiztosnak tűnően felálltam, majd lassan a konyhába értem. Azonnal a szemem irányába került a rövid, barna hajú fiú, aki a polcokon kutakodott. A nevére egyáltalán nem emlékszem, de nem azon volt a hangsúly.

-          -Segíthetek valamiben? – léptem mellé kissé halkan, zavartan. A fiú megugrott, amikor hirtelen rám nézett, ijedt tekintettel kapott a szívéhez, majd lágyan elmosolyodott.

-          -Jézusom! Megijesztettél.  Igazság szerint azt mondtak itt találok kis villát, mert…nem szeretném kiskanállal enni a fagylaltot. – hajtotta le a fejét. Felhúzott szemöldökkel bámultam a fiút, nem értettem miért nem jó neki a kiskanál.

-          -Mielőtt megkérdeznéd, félek a kanalaktól. – mosolyodott el. Szám egy „o” alakot formázott, majd én ajkaimra is mosoly húzódott. Fura ez a fiú.

Odalépkedtem a másik szekrényhez, majd az egyik polcot kihúzván odaadtam a keresett kis villát a fiúnak, aki hálás tekintettel nézett rám.

-          -Hú, köszönöm, életmentő vagy. –törölte le a homlokát, majd kissé felnevetett. Éppen megindult volna kifelé, amikor hirtelen megfogtam a karját. Azonnal megállt, kérdően nézett rám.

-          -Figyelj.. Én.. Szóval… - dadogtam. – Meg tudnád nekem adni Niall telefonszámát?

Mondatom végére lesütött szemekkel, kipironkodott arccal stíröltem a fekete-fehér csempét, mintha az olyan érdekes lenne. A fiú arcára ez hatalmas mosoly terült el, majd hevesen bólogatni kezdett.

-          -Persze. Itt a telefonod?

Félve odanyújtottam neki, majd meglepődve figyeltem, hogy fejből tudja barátja telefonszámát. Ha elgondolkodunk rajta, ez annyira nem meglepő, hiszen éjjel-nappal együtt vannak a munka miatt, gondolom. Pár másodperc múlva visszanyomta a kezembe a készüléket. Egy mosolyt eresztettem felé.

-          -Figyelj, szerintem ma hívd fel Niallt, mert eléggé kiborult az imént. Nem mondott konkrétumot, csak téged emlegetett.  De a motyogása miatt nem értettem semmit, meg hát ugye az ír akcentus. – mosolyodott el. Szóval Írországból származik.

-          -Nem is tudtam, hogy ír. – motyogtam zavaromban.

-          -Pedig az. Mullingarben született. Nagyon szép hely. Csodálom, hogy neked nem mondta, mindenkinél általában ezzel kezdi, nagyon szereti az otthonát.

Arcomra egy kis mosoly szökött ezt hallva. Szóval valaki, aki szereti az otthonát. Szép dolog is a szerető család…

-          -És… Nagyon mérgesnek tűnt?

-          -Hát… Hozzá képest, eléggé. Nem szokott ennyire kiborulni. Megtudhatom, hogy nem-e tudsz valami pontos okot? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. Szememet körbefuttattam a lakáson, majd sietősen az ablakhoz léptem. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy Jaymi kint van a kis házban, és éppen egy fekete hajú fiúval társalog. Leültem a kanapéra, majd intettem a fiúnak is.

-          -Én… én nem tudom mit mondjak. Nem akartam megbántani! Nekem nem volt más lehetőségem! Ti nem ismeritek őt, hogy mikre képes. Nem akartam, hogy Niallnek baja essen, esküszöm csak azért tettem! – törtem ki, mondatom végére elfogyott az energiám. Zokogva borultam a megszeppent fiú nyakába, akit a minap már másodszorra ijesztek meg. Biztatóan simogatta a hátam, miközben könnyeimmel teljesen összefoltoztam kék ingét.

-          -N-ne ha-haragudj… - szipogtam. Mosolyogva megrázta a fejé, majd a zsebében kutakodva előhúzott egy zsebkendőt. Megköszöntem neki, ugyan is most nagy szükségem volt erre.

-          -Figyelj, én ezt nem értem. Kiről van szó? Ki akarta bántani Niallt? – kérdezte zavarodottan. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, majd egy göndör hajkorona jelent meg a nappaliban.

-          -Liam mindenki téged ke…res. – kérdő tekintettel nézett rám és a rövid hajú fiúra, akit ezek szerint Liamnek hívnak. Szép név.

-          -Jövök már. – mosolygott az említett fiú. Gyorsan megtöröltem szemeimet, majd egy mosoly erőltettem arcomra.

-          -Köszönöm. – suttogtam oda a fiúnak, aki egy biccentéssel jelezte, hogy számára semmiség volt. Felállt, majd a göndörrel együtt távozott.

Kissé boldogan, de szomorúan baktattam vissza a szobámba. A telefonomat a kezemben szorongattam, görcsölő gyomorral pillantottam rá másodpercenként. Vártam, hogy elmenjenek, és utána felhívhatom majd a szőkeséget.

Niall szemszöge

Kissé zaklatottan ültem a kocsiban. Nem vártam másra, csak hogy elfelejthessem ezt a napot a pihe-puha ágyamba burkolózva, illetve, hogy rendelhessek magamnak a szobapincértől egy hatalmas pizzát, ha már Liam nem hagyta, hogy elegendő mennyiséget egyek a Danieléknél.

-          -Minden oké, haver? –tette kezét vállamra Harry.

-          -Ühüm.

-          -Hát, nem volt túl meggyőző…

-          -Majd mindent elmondok, de kérlek, csak ma hagyjatok békén. – csattantam fel kissé idegesen. Harry védekezően maga elé emelte kezeit, majd valamit motyogott Louisnak, aki jóízű nevetésben torkollott ki Harryvel egyetemben.

-          -Jó érzés rajtam nevetni? – kérdeztem kissé cinikusan.

-          -Őszintén? Rohadtul. – nyögte ki Louis. Szem forgatva fordultam az ablak felé.

-          -Na, kis szőke herceg, mi a probléma? – kérdezősködött ezúttal Zayn.

-          -Megmondtam, hogy majd később elmondom.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Miért nem lehet megérteni, hogy ha azt mondom, hogy nem?