~8~ Elutasítás

Sziasztok kedves olvasók! :)
Nagyon nagy köszönetet szeretnék mondani a 18 rendszeres olvasó miatt, illetve a 3000 oldalmegjelenítés miatt! Köszönöm szépen, hogy kommenteltek és pipáltok, nagyon sokat jelent nekem, higgyétek el! :')♥
Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)x
u.i.: remélem az új design is elnyerte a tetszéseteket! :)♥

xoxo smile-girl.:)))

Hirtelen ötlettől vezérelve megindultam az Ő szobája felé. Látnom kell! Nagyot sóhajtva álltam meg a fa ajtó előtt, majd felemeltem a kezem, hogy kopogjak. Fülemet egy mély, férfinevetés ütötte meg. Fejemmel hátrafordultam, majd megpillantottam Jaymit, amint az ajtókeretnek dőlve nevet valamin. Vagyis, rajtam. A düh és az idegesség villámként szaladt végig rajtam, ahogy ránéztem. Arcomon megrándultak az izmok, egy gúnyos mosollyal viszonoztam nevetését.

-          -Nem fogja kinyitni. – kacsintott.

-          -Ó, igen? És te azt honnan tudod?

-          -Egy házban lakom vele.

Még utoljára visszapillantottam az ajtóra, majd kezemet leengedtem az oldalam mellé, és teljes testemmel Jaymi felé fordultam.

-          -Ö… Anyukád mondta, hogy majd te adsz nekem valami pólót, meg gatyát…izé…szóval, tudnál kölcsön adni?

Nem tetszett ez az egész. Hogy tőle kellett kölcsön kérnem ruhát. Az a vesztes pillantás, amivel megajándékozott óriási mosolyt csalt az arcára. Abban a pillanatban, még egy kismacska jelmezt is előbb felvettem volna, mint hogy tőle kelljen kérnem valamit.

Fejével biccentett egyet, hogy menjek be a szobájába. Komótos lépésekkel indultam meg. A szoba belülről olyan volt, mint egy sötét, kínzókamra. A falon szintén a Metallica, és Nirvana poszterek lógtak, illetve egy nagy elektromos gitár. A falak sötétkékre voltak festve, a plafonon pedig fekete festék ékeskedett, ami dominált a fekete parkettával. A redőny félig leeresztett állapota miatt a szoba meglehetősen sötétnek tűnt.

Jaymi a szekrényében kutakodott, majd megzavarva a bámészkodásom odadobta hozzám a ruhákat, illetve egy törölközőt.

-          -Itt a fürdő – mutatott az ajtóra ami a szobájából nyílt – zuhanyozz le, aztán vedd fel a ruhákat. Szerintem jó a méret.

-          -Ö..Kösz. – motyogtam, majd megindultam a fürdő felé.

*

Elmondhatatlanul szeretek zuhanyozni. Isteni érzés, amikor a forró vízcseppek átjárják minden porcikádat, ezzel felmelegítve testedet. Sajnos, most gyorsan kellett végrehajtanom „küldetésem”,mert nem otthon vagyok. Kiszálltam a zuhanykabinból, áttöröltem testem a puha, fehér fürdőlepedővel, majd miután visszavettem a bokszerem szemügyre vettem a ruhákat, amiket kaptam. A nadrág egy teljesen fekete, úgy láttam, csőnadrág, a póló pedig egy sötétkék, V nyakú, szintén elég feszülős darab. Kissé fintorogva húztam magamra a nadrágot. Vagyis, húztam volna, ha az nem lett volna olyan szűk. Idegesen rángattam magamra a fekete anyagot, ami úgy döntött, nem nagyon szeretne elválni eredeti viselőjétől. A lábam még mindig vizes volt egy kicsit, így még jobban megnehezítette a dolgom. Pár perc erőlködés után sikerült magamra aggatnom a nadrágot. Arcomon folytak az izzadtság cseppek, fejem kissé piros színben pompázott. Becsatoltam a gombot, majd felhúztam a cipzárt. Arcom eltorzult, ahogy megpróbáltam megmozdulni. A nadrág oly annyira szoros volt, hogy nem éppen a legkényelmesebb viseletek közé tartozott a számomra. Megpróbáltam megigazítani magamon, hátha jobb lesz, de nem jártam túl nagy sikerrel. Nincs más választásom, ki kell bírnom. Elgondolkodtam, hogy vajon Harry, hogy bír ilyen nadrágokban járni nap, mint nap?! Ez maga a megtestesült kínzás. Gyorsan átlendítettem a fejemen a pólót, eligazítottam magamon. Ahogy a tükörbe néztem, mérgesen vettem észre, hogy úgy nézek ki, mint Jaymi. Szem forgatva szedtem össze a koszos dolgaimat, majd a zacskóba tettem őket, amit szintén Jaymi adott.

Ahogy kiléptem a fürdőből, Jaymit nem láttam sehol, így a széktámlára hajtottam a törölközőt, amit adott. A lépcső felé igyekezve a szemem sarkából ismét Loren ajtaját bámultam, de végül nem mentem be, mert gondoltam már biztos lent van. Lassan kocogtam le a lépcsőfokokon. A többiek már lent ültek a nappaliban, minden szem rám szegeződött.

-          -Um. Köszi, Jaymi. –motyogtam, majd elhelyezkedtem Louis mellett, aki hirtelen felnevetett, de megemberelte magát, és egy mély levegő után beszívta ajkait, és a plafont kezdte stírölni, hogy ne nevesse el magát újra. A zavart tekintetek után folytatódott a beszélgetés. Egy röpke féloldalas pillantást tettem Louis felé, aki szintén így cselekedett velem, majd ahogy tekintetünk találkozott ismét felnevetett. Fejét a tenyerébe temette, ajkába harapva próbált hang nélkül nevetni, de teste úgy rázkódott, mintha a tengeren lenne egy hajón a szélviharban.

-          -Na és, miről maradtam le? – tettem fel a kérdést, hogy eltereljem a figyelmet az idióta csapattársamról, miközben elég erőteljesen oldalba könyököltem az említettet.

-          -Semmi különösről, de azt hiszem akkor menjünk is át a faházba. Úgy terveztük, hogy a teraszon leszünk, de sajnos az idő nem kedvezett, így a faházba megyünk grillezni, ha nem baj. Azt javaslom, akkor menjünk is. – csapta össze tenyerét Daniel. Mindenki felállt a helyéről. Illedelmesen magam elé engedtem mindenkit, majd amikor Louis akart volna menni a karjánál fogva megragadtam, és visszahúzta. A többiek tisztes távolságra kerültek tőlünk, így tudtam beszélni vicces kedvű barátommal.

-          -Louis, az isten szerelmére, mi a franc van veled? – dorgáltam le a vigyorgó fiút, akiből újra előtört a röhögés. Vagy, ez inkább már nyerítésnek volt nevezhető.

-          -Úgy nézel ki, mint egy…. homár.

Kezdtem úgy érezni magam, mint ha az oviban az óvó néni szerepét tölteném be, de ennél a pontnál már nem bírtam, belőlem is előtört az önfeledt kacagás. Louisval együtt próbáltuk lecsillapítani magunkat, de nem nagyon sikerült.

-          -Jöttök fiúk? –szólt egy hang távolról.

-          -Persze… - nyögtem ki, majd egy nagy levegő után próbáltam lenyugtatni magam. Lou nevetése még mindig hallatszott mögülem, így én is ismét nevetésre csábultam. Rázkódó testtel vonultunk ki a többiek után. Erősen az ajkamba haraptam, nehogy kitörjek ismét, de a végén már éreztem vas ízű véremet. A kis ház ahova menünk csodálatos volt. Középen egy hatalmas grillező, oldalt asztalok és székek, egy külön szekrény az evőeszközöknek, illetve egy hűtő, behűtött alkoholos italokkal, üdítőkkel.

Helyet foglaltunk az egyik asztalnál, majd kezdetét vette a csicsergés. Ismét értelmetlen dolgokról volt szó, néha fel-felnevettünk kelletlenül, de engem főként csak a grillezett csirkeszeletek isteni illata ragadott el. Percenként néztem a sütőt, hogy vajon mikor lesz már kész, de valahogy nem akart elkészülni.

*

A fűszerkeverék és az omlós csirke íze keveredett a számban, ahogy megrágtam a falatot. Isteni! A többiekkel mit sem törődve gyűrtem le a finomabbnál finomabb dolgokat.

-          -Niall… - bökött oldalba Liam. Egy pillanatra abbahagytam a rágást, majd felnéztem. Minden szem rám szegeződött. Kissé zavartan nyeltem le a falatot ami a számban volt, majd ittam egy kortyot a vörösboromból. Meglepetten vettem észre, hogy már mindenki végzett.

-          -Nagyon finom volt, köszönöm. – töröltem meg a szám szélét a szalvétámmal.

-          -Örülök, hogy ízlett. – mosolygott rám Patricia.

-          -Na és fiúk, várjátok már a holnapi koncertet?

-          -Igen, nagyon. Azt hallottuk rengetegen jönnek. – válaszolt kedvesen Liam.

-          -Pontosan. Egy ilyen jó banda koncertjére még szép, hogy sokan eljönnek! – nevetett fel Daniel. Kínosan mi is ezt tettük. Hogy én mennyire utálom ezeket a jópofizós találkákat!

Szememmel az ajtó felé tekintgettem, de semmi. Lorennek se színét, se hamvát nem láttam. Talán rosszul van? Vagy beteg? Vagy…. Jaymi?! Az utolsó gondolatomat megpróbáltam minél hamarabb kihessegetni a fejemből, mert csak felhúztam magam rajta.

-          -Öm… Én elmegyek mosdóba, ha nem baj. –álltam fel az asztaltól.

-          -Menj csak nyugodtan. Tudod merre van, ugye?

Bólintottam egyet, majd sietve a ház bejárata felé vettem az irányt. A lépcsőfokokat hármasával szedve próbáltam siettetni az utat, hogy Loren szobájához érjek. Megpillantottam az ismerős faajtót. Egy nagy sóhaj után fogtam minden bátorságom, és bekopogtam. A szívem eszeveszetten kalapált, úgy éreztem most azonnal ki fog szakadni a helyéről.

-          -Igen? – hallatszott meg az Ő halvány, csilingelő hangja.

-          -Niall vagyok. – válaszoltam az ajtóhoz közel hajolva.

-          -Menj el.

A szívem kihagyott egy ütemet, amint meghallottam erős, egyértelműen utálkozó hangját.

-          -T-tessék?

-          -Ne gyere be, menj el ! – jött ismét a válasz hangosabban.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a szívemet ezer apró darabra törik szét. A hangja tisztán árulkodott róla, hogy a háta közepére sem kívánja a jelenségem, tényleg azt akarja, hogy hagyjam békén. Talán, örökre. Pár percig lesokkolva álltam egy helyben, a fülemben csak ez az egy mondta vízhangozott: „Menj el !” Mit tettem? Miért gyűlölt meg ennyire? Hiszen…hiszen tegnap még minden annyira más volt. Megölelt. Nevetett. Beszélt velem. Úgy látszik, ez az én sorsom. Örökre egyedül maradok. Ha egy lányt kinézek magamnak, nekem mért nem lehet egyszer szerencsém? Csak egyetlen egyszer ne küldjön el. Csak egyetlen egyszer találjak valakit, aki teljes szívéből tud szeretni, akinek én vagyok a Nagy Ő, akit zavarba tudok hozni a bókjaimmal. Olyan nehéz kérés ez?! Hiú ábrándok, felesleges remények, ostoba érzelmek. Niall Horan, ideje belenyugodnod, hogy neked sosem lesz normális barátnőd!