~19~ Találkozás

Drága Olvasók!:)

Rettentően sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam a résszel. Tudjátok, hogy megy ez a karácsony dolog.. Mindenkihez el kell menni, minden rokonhoz, baráthoz, őszintén szólva gépnél sem nagyon ültem a folytonos rohanás miatt. Viszont szerencsére sikeresen befejeződött a nagy hajsza, szünet van, így sikerült befejeznem a részt!:) 

Nem tudom elmondani mennyire köszönöm a kedves kommentjeiteket, a sok pipát, a türelmeteket, támogatásotokat! Rengeteget jelent nekem minden egyes szó, higgyétek el! Eszméletlenek vagytok, hogy a sok késésem és magyarázkodásom ellenére is kitartotok mellettem, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy köszönöm! Bár azt hiszem nem lehet elégszer megköszönni!♥

Köszönöm a több mint 17.000 megjelenítést, és a 44 feliratkozót! Hihetetlenek vagytok!♥

Remélem békés, boldog karácsonyotok volt, sok szép ajándékot kaptatok, és jó sok kilót felszedtetek!:) (haha) 

És, hogy tetszik a Midnight Memories?:) Azt hiszem nem mondok újat azzal, hogy eszméletlen!♥ 

És, utólag is, de boldog 22. Születésnapot Louis Tomlinsonnak!:)♥

Azt hiszem legközelebb csak 2014-ben találkozunk, Mindenkinek Sikerekben Gazdag, Boldog Új Évet kívánok!:))

xoxo smile-girl.:)))

November 30.

Aligha tudom elhinni, hogy holnap december elsejét írunk. Hamarosan kereken egy hónapja, hogy Londonban élek. Az utóbbi hetekben mindent sikerült elintéznem, amit kellett. Találtam egy tökéletesen megfelelő kis lakást a belvárosban, remek áron, ugyan is a tulajdonos sürgősen keresett egy lakót. Neki szüksége volt a pénzre, nekem pedig a lakásra, így sikerült kompromisszumot kötnünk. A negyedik emeleten lakom, egy idős házaspár, illetve két húsz év körüli egyetemista fiú mellett. Eddig a házaspárral volt alkalmam beszélgetni, akik beköltözésem első napján már frissen sült süteménnyel kopogtattak át hozzám. Nagyon kedvesek, mindent elmondtak a környékről, a házról, a lakosokról, szó szerint mindenről. Segítségüket mással nem tudom meghálálni, kivéve azzal, ha beszélgetek velük, vagy segítek felcipelni a bevásárlótáskáikat. Szinte minden nap akad pár árva percem beszélgetést folytatni Mariettel, a férje, Johnatan a legtöbbször kocsmákban tengeti nyugdíjas idejét a barátaival. Persze, ez az ő magánügyük, bár ennek ellenére igazán becsületesen szeretik egymást. A szerelmes mosoly minden alkalommal kiül arcukra, ahányszor egymásra néznek annyi év után is. Öröm nézni, mily’ áhítattal beszélnek egymásról. Nagyon jóra való emberek!

Sajnos, az albérlet rendezéssel akadt egy kis problémám a kezdetben. Ugyan is mivel még nem töltöttem be a tizennyolcat, hivatalosan nem lakhatnék itt. Nem kis időbe telt meggyőznöm az albérlőmet, Lotty-t, hogy találjunk valami megoldást. Ahogy már említettem, szüksége volt a pénzre, így nem tudott mit tenni. Hivatalosan az ő nevére vagyok beírva, mintha ő lakna ott, vele pedig én, mint laktárs.

Bevallom, igen csak sok időbe telt, míg végre sikerült kiismernem magam London bonyolult utcáin. Eleinte, minden adandó alkalommal eltévedtem, az Istenért se bírtam megjegyezni a hazavezető utat. Haza. Olyan furcsa kimondani, hogy nekem már ez az otthonom. London. Nem Kalifornia, hanem London. Rengeteg iskolát felkerestem, de nem volt merszem egyedül bemenni az igazgatóhoz, habár tudtam, senkire nem számíthatok, aki bejönne velem. Mentségemre legyen, egyszer megpróbáltam, de ahogy beléptem a gimnázium ajtaján, diákok százaival kerültem szembe, így jobbnak tűnt minél előbb elhagyni a területet. Tovább szeretném folytatni az iskolát, természetesen, bár még nem tudom hol, és mikor.

A fülemet borzalmas zaj ütötte meg, azonnal kipattantak a szemeim. Hunyorogva nyitottam ki álmos szemeimet, és nyomtam ki az ébresztőt az újonnan vett telefonomon. Halványan az órára pillantottam, homályos látásommal nehézkesen, de ki tudtam venni az időt. 7:00. Ma dolgoznom kell. Sajnos, hiába van takarék pénzem, nem költhetem el már az elején majdnem mindet. Meg kell tanulnom ellátni magam, és takarékoskodni. Így nincs más választásom, mint munkát vállalni addig, ameddig nem folytatom az iskolát.

Komótosan másztam ki a puha ágyamból. A hidegség azonnal megcsapta a bőröm, libabőrös lettem az ablakon befújó szellőtől. Már megint nyitva hagytam az ablakot éjszakára. A fürdőbe vánszorogva megmostam az arcom, elsápadva néztem a tükörképem. Szemeim alatt hatalmas karikák ékeskedtek. Amióta ide költöztem, azóta sem hagynak fel a rémálmaim. Minden egyes éjjel felriadok, izzadtan, remegve. Hiába próbálok, nem tudok száz százalékosan megnyugodni. Bennem van a félsz, hogy mi van akkor, ha bármelyik pillanatban becsönget hozzám, és újból megtörténik az, ami eddig oly sokszor?

Fintorogva zártam el a csapot, majd kezembe vettem a fogkefém. A fogmosás után néhányszor áthúztam a fésűt szőke hajamon, visszaballagtam a szobámba, a szekrény előtt ácsorogva végül kiválasztottam egy aznapra alkalmas összeállítást. A táskámba szórtam a szükséges kellékeket, miután bezártam az ajtót a kulcs is társult a sok kacat mellé, végül elhagytam az albérletet, egyenesen megindulva a munkahelyemig.

A hideg, novemberi szél azonnal csontjaimig hatolt, amint kitettem a lábam a főbejáraton. A sálam magasabban húztam arcomra, a sapkám majdnem eltakarta a szemem, úgy nézhettem ki, akár egy eszkimó, akinek csak a szeme látszik ki. Hunyorogva indultam meg, hálát adtam istennek, hogy a munkahelyem alig öt perc sétára van innen. Azt hiszem, az idő alig pár fok körül lehetett.

Örömittasan léptem be a kis, meleg kávézóba. Mint minden reggel, mosolyogva néztem fel a Margarita táblára, amely az ajtó felett lógott. Szerettem ezt a helyet. Talán Londonba költözésem második napján sétálhattam el emellett a kis, eldugottnak mondható kávéház mellett, amikor megakadt a szemem az „Eladót keresünk! Sürgősen!”  táblán. Ez a kis hely jelenti nekem a megélhetésem kulcsát. A jelentkezésem után, már másnap megkezdhettem a munkát, azóta pedig még inkább a szívemhez nőtt. Nem dolgozom túl sokat, reggel nyolckor kezdek hivatalosan, de mindig háromnegyedre ideérek, és segítek Valerienek előkészíteni a süteményeket, kávékat. A műszakom délután négyig tart, utána pedig mehetek utamra.

-          -Jó reggel, Loren. – köszöntött mosolyogva Valerie.

-          -Neked is!

Mámorító illat kúszott be az orromba: az ínycsiklandó kávé illata. Lehunyt szemekkel vettem le a kabátom, sálam, sapkám, majd felakasztottam őket a fogasra. Valerie a főnököm, és egyben a legjobb barátom itt, Londonban. Az övé a kávéház, egy hihetetlenül mosolygós asszony. 38 éves, de letagadhatna ebből legalább nyolc évet. Ha bal lábbal kelek fel, vagy nem érzem túl jól magam addig nem hagy békén, amíg haza nem megyek, ugyan is az ő álláspontja az, hogy dolgozni csak boldogan, és egészségesen lehet. Nagy hálával tartozom neki mindenért! Meghallgat, minden nap felvidít már reggel is, anyám helyett anyámmá vált. Tudni kell róla, hogy spanyol származású, ezért is olyan szép kreol a bőre. A férje, Richardo néha beköszön, vagy beáll Valerie helyett, ő teljes ellentéte feleségének. Richardo csendes, nyugodt, bár ő is gondoskodó típus. És a családfájukban a következő tag nem más, mint a fiuk, Gabriel. Nos, ő minden lány álma. Kreol bőr, fekete haj, gyönyörű, barna szemek, hófehér fogak,kidolgozott test, magas, kedves személyiség. Sokszor dolgozik velem együtt, nagyon aranyos fiú, jól nevelt, mindenkit megnevettet. Az egész családjuk olyan számomra, mint a második családom. Bár, Valerie nagyon szeretné, ha a fiával közelebbi kapcsolatunk lenne, mint barátok…

-          -Mivel kezdjek? – kérdeztem, miközben megkötöttem magamon a kötényemet.

-          -Megtennéd, Loren drágám, hogy berakod a kókuszos süteményt a sütőbe? nem volt még rá időm.

-          -Persze. – mosolyogtam rá kedvesen. A konyhába érve teljesítettem a feladatát, majd megfogva a tálcán lévő kész süteményeket , a pulthoz érve kezdtem kipakolni őket a helyükre.

-          -Szívem!

-          -Hmm? – fordultam felé érdeklődő tekintettel.

-          -Csak azt szeretném mondani, hogy ma korábban el kell mennem. Tartanád a frontot, vagy elhívjam Gabrielt, hogy segítsen? – mosolyodott el a mondat végére. Nevetve sóhajtottam, majd szólásra nyitottam számat.

-          -Igazán kedves tőled, de megleszek egyedül is. – hangsúlyoztam ki az egyedül szócskát.

-          -Gabriel már hiányol téged. – kacsintott.

-          -Valerie. Három napja volt itt a boltban. Az nem sok idő.

-          -Kedvel téged. És én is örülnék, ha lenne egy olyan aranyos barátnője, mint amilyen te vagy.

-          -Tudod, hogy nagyon szeretem Gabrielt, de csak mint egy barátot. Nem szeretnék egyenlőre pasit, remélem megérted. Még barátokat sem szereztem rajtatok kívül, Londont sem ismerem túlságosan, most pont nincs szükségem egy kapcsolatra. Remélem megérted.

-          -Meg, meg. – emelte maga elé kezeit védekezőképpen. Mosolyát még egy hurrikán sem tudta volna levakarni arcáról.

*

Vigyorogva próbáltam kitolni Valeriet a kis üzletből, mert már legalább öt perce magyarázta mit is kell majd tennem, ne felejtsek el bezárni, ha baj van hívjam, stb.

-          -Val, itt dolgozom egy ideje, tudom, mit kell csinálnom. Siess, mert meg el kell készülnöd a vacsorára.

-          -Rendben, rendben. Tudod, milyen aggódós vagyok. – vont vállat mosolyogva, és egy puszit nyomott arcomra. – Vigyázz magadra!

-          -Jó vacsorát!

Hitetlenkedve ráztam a fejem, miután sikeresen „kiraktam” a boltból ezt a makacs nőszemélyt.  A minap nem volt túl nagy forgalmunk, elvétve tévedt be egy-egy szerelmespár, vagy éppenséggel egy dolgozó ember, hogy relaxáljon egy kicsit egy csésze kávéval, illetve egy finom süteménnyel. Általában diákok szoktak bejönni, ugyan is nem messze a kávéháztól egy iskola helyezkedik el, az iskolás csoportok pedig örömmel ülnek be a sarokba, nevetgélnek, beszélgetnek. Ilyenkor jövök rá, mennyire is hiányoznak az én életemből a barátok. Nem mintha Kaliforniában bővelkedtem volna belőlük, de itt, Londonban mégis sokkal magányosabbnak érzem magam. Itt szinte nincs olyan, hogy valakit egyedül látnál. Párok, barátok, üzletemberek is együtt járnak mindenhova, és itt jövök én a képbe, aki egyedül szeli az utcákat.

A pult mögött épp a megmaradt süteményeket rakosgattam sorba, hogy ha esetleg valaki betér még a következő egy órában, rendezettséget lásson.

Gondolataimban elmerülve nem vettem észre, hogy valaki bejött, csak az ajtónyitódáskor jelző csilingelő hang miatt „ébredtem fel”. Nem néztem fel, ugyan is félig a kirakatban bújtam, még el kellett rendeznem azt a két darab tortaszeletet.

A hadműveletem után mosolyra húztam a számat – ez Valerie egyedüli kitétele, hogy a vendégeket mosolyogva szolgáljuk ki- , de amint megláttam ki áll velem szemben, az arcomról lefagyott a mosoly.

Ahogy tanulmányoztam szőke tincseit, kék, engem vizslató szemeit minden egy másodperc alatt szökött vissza az elmémbe. A vacsora. A koncert. A dal. A csók. Az ajándéka. Minden. A térdeim megremegtek alattam, úgy éreztem, menten elájulok.

Niall szemszöge:

A stúdióból hazafelé menet a gyomrom egy hatalmas korgással adta tudtomra, hogy ideje lenne valamit ennem. Bizony, legalább öt órája nem juttattam semmit a szervezetembe, ami azt illeti, az ebédet is kihagytam.  Nem szoktam ismeretlen helyekre betérni, de a szemem megakadt egy kis kávézón, amely kirakatában egy óriási – valószínűleg műanyagból készült – tortaszelet ékeskedett. Összefutott a nyál a számban, ahogy elképzeltem egy isteni csokoládétorta ízét, egy finom Latte Macchiato-val megspékelve. A hely szimpatikusnak tűnt, otthoniasnak, ezért úgy gondoltam benézek, ráadásként a gyomrom már nem bírta volna tovább bármiféle hizlaló dolog nélkül.

A kilincset lenyomva egy csilingelő hang jelezte, hogy beléptem. Mindig is imádtam az ilyen kis csecsebecséket, szerintem otthonias hangulatot ad egy-egy üzletnek, boltnak. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal megcsapta az orrom az a mámorító kávéillat. Lehunyva a szemem élveztem, ahogy az aromák átjárják a szaglószervemet, lassan indultam meg a pult felé. Körbenézve felmértem a kis helységet, régies, de annál inkább szebb volt a díszítés, az asztalok, a székek, minden. Tetszett. Egyedül egy dolgot hiányoltam: az eladót. Nem kellett sok, hogy észrevegyem, egy kis alak a pultban turkál, a süteményeket rendezgeti. A pulthoz lépve derítettem fel a kirakatot, ám amikor felnézett az eladó, ő azon nyomban érdekesebbé vált, mint bármi más a Földön.

A szám tátva maradt, megdermedve álltam, mint az idióták, egy szót sem tudtam kinyögni. Többször is feltérképeztem az előttem álló személyt, akárhányszor tanulmányoztam arcát, mindenét, Ő Loren volt. Csak Ő lehetett az!

Ezer és ezer kérdés cikázott a fejemben. Mit keres ő itt? Londonban? Ő Kaliforniában él! Miért van egy kávéházban, eladóruhában? Egyszerűen… miért?

Szinte semmit sem változott. Ugyan olyan gyönyörű volt az arca, mint akkor, bár arca jobban kisimult, nem voltak alatta karikák, ívelt, telt ajkai ugyan olyan hívogatóak voltak, mint amikor megcsókoltam. Nyelnem kellett az emlék hatására. Annyi álmatlan éjszakám volt, annyit kerestem őt, annyit hívtam, és vagy nem válaszolt, vagy elküldött. Borzalmas dolgokat írt nekem, nem tudom elmondani mennyi ideig nem akartam senkivel sem beszélni. Miatta. Pont feladtam… erre meg itt terem? Előttem? Nyilvánvalóan az égiek szórakoznak velem.

-          -Miért írtad azokat? Miért, Loren?

Bármennyire is próbáltam erősnek látszani, nem jött ki más az ajkaim közül, csak halk, fájdalmas suttogás.