~18~ London

 Sziasztok kedves, csodálatos olvasók! :)

Rettentően sajnálom, hogy nem hoztam mostanában az új részt, és, hogy már több mint egy hónapja nem volt rész. Nem tudom leírni, mennyire sajnálom, tényleg! De sajnos időhiány miatt nem tudtam megírni, illetve ott van a másik blogom is, így még kevesebb időm maradt erre. Esküszöm, leültem megírni a részt pénteken, ültem a laptopom előtt, és nem tudtam írni, nem voltam olyan állapotban. Nyilvánvalóan felmerül a kérdés, miért. Egy fiú miatt... Csak annyit mondok, nehéz dolog a szerelem, főleg, ha viszonzatlan.:') Ne haragudjatok rám, de semmihez sem volt kedvem nagyjából, csak ültem és néztem ki a fejemből, lassú zenéket hallgatva, és könnyezve.

Bocsánat, hogy ezt mind rátok zúdítom, de magyarázatot kellett adnom.

nagyon köszönök minden egyes kedve szót, a pipákat, az oldalmegjelenítéseket, ti vagytok a legjobb olvasók!!! A következő sokkal hamarabb fog érkezni - remélhetőleg - de a téli szünetben megpróbállak kárpótolni titeket! :)))♥

Nem is beszélek tovább, itt van az új rész, ez csak Lorenről szól, és az új élete kezdetéről. A következő részben újra felbukkan majd Niall is, megtudhatjátok majd milyen lesz az új találkozások. De többet nem árulok el!:)

Jó olvasást! ♥

xoxo smile-girl.:))

 

Ámulva ittam be London gyönyörű látványát. Magam sem tudtam, hova megyek, vagy éppen mit kezdek, de azt a pillanatot semmiért sem cseréltem volna el. Ahogy a London Eye a szemem elé került, gyermeteg mosollyal az arcomon néztem körül. Ámulásomból a taxissofőr zavart meg, aki a repülőtér-belváros között megtett távért kérte a jussát. Amikor azt mondta,24 font, elsápadtam. Amerikában dollárral fizetünk, nem fonttal! Ezt az apró dolgot valahogy teljesen elfelejtettem. Hebegtem-habogtam egy sort, míg végül kedvesen rám mosolygott, és azt mondta elfogadja a dollárt is. Hogy Londonban milyen kedvesek az emberek! Megköszöntem a fuvart, a taxi elhajtott mellettem. Ott álltam, London közepén lecövekelve, bármilyen terv nélkül, bőröndüstül, táskástul. Átfutott a gondolat az agyamon, hogy lehetséges, túlságosan elhamarkodtam a dolgokat. Ám de 17 éves leszek! Meg tudok oldani egy ilyen feladatot, bármiféle probléma nélkül. Lassan indultam meg, néhány embernek nekimentem, vöröslő arccal esedeztem bocsánatukért. Hihetetlen, mennyi ember van itt, Londonban! Az egész várost az esti fények járták át, az idő jócskán későn járt, még is rengeteg ember császkált az utcákon. Kisebb klikkekben pár szépen felöltözött és kisminkelt lány ment gondolom bulizni, páran a párjukkal sétálgattak, de akadtak olyanok is, akik úgy bámulták a várost, mintha aranyat találtak volna.

Nem győztem kapkodni a fejem. Minden olyan… gyönyörű, és más volt, mint Kalifornia. Egyből beleszerettem a helybe, még, ha csak ma is jöttem ide életemben először. Felnevettem, ahogy megpillantottam a Big Bent. Magam sem tudom miért, de viccesnek találtam. A Temzén néhány hajó volt felfedezhető, a víz visszatükrözte a fényeket. Eszméletlen volt!

-          -Elnézést. – szólítottam le egy harmincas éveiben járó hölgyet.

-          -Miben segíthetek?

-          -Meg tudná nekem mondani, hol találom a legközelebbi hotelt, szállodát, apartmant, bármit?

Az asszony mosolyogva magyarázta el, hogy nem messze innen van egy nagyon szép hotel, London egyik legdrágábbja, de inkább egy másikat ajánlana, ami szintén makulátlan, viszonylag jó áron. Leírta nekem a címet, majd továbbállt. Ó, a brit akcentus.

Vad integetésbe kezdtem, hogy elintsek egy taxit. Szinte egy percbe se tellett, egy fekete taxis megállt mellettem. Már hallottam ezekről a londoni taxikról, és tényleg olyanok, mint elképzeltem.

-          -Hova vihetem, kisasszony?

-          -Ide, legyen szíves. – adtam át neki a kis cetlit, ami a címet tartalmazta.

Ahogy megindult a jármű, szinte felkenődtem az ablakra. Tátott szájjal kémleltem a nevezetes helyeket, amik mellett elhaladtunk, az utakat, embereket. Megmosolyogtatott, amikor egy kisfiú a London Eye felé mutogatott sírva, de az anyukája csak megrázta a fejét. Végül a kisfiú addig „hisztizett”, míg bele nem egyezett az édesanyja.

Szerencsémre ez a taxisofőr is elfogadta a dollárt. Holnap az első dolgom lesz, hogy fontot váltok…

Kiszedtem a bőröndjeimet a csomagtartóból, és megindultam a hotel felé. Egyszerű volt, de nagyszerű. Semmi csicsa, néhány márványbeütés, nagy, tiszta ablakok, fekete-fehér színek.

A recepcióhoz lépkedve kissé ügyetlenül kerestem a szavaimat, mit is kellene mondanom.

-          -Üdvözlöm, miben segíthetek? – köszöntött a recepciós fiú. Arcom tűzre kapott, ahogy felpillantottam a pult mögött álló, fekete hajú, barna szemű fiúra. Aligha lehetett több 20-nál, még is furcsán vonzónak találtam.

-          -Én…üm… egy.. egyszemélyes szobát szeretnék.

-          -Van előre foglalásod?

-          -Nincs. – sütöttem le fejem,

-          -Hány napra szeretnéd?

Hány napra? Nem tudom…Annyira, ameddig nem találok egy albérletet. Kettő, három, talán négy nap? Vagy egy egész hét? Magam sem tudom.

-          -Azt hiszem három napra szeretném. – nyögtem ki halkan. – Utána…lehetséges, hogy meghosszabbítom, ha esetleg úgy adódik?

-          -Persze! Kérlek, töltsd ki ezt az adatlapot, utána adom is a kulcsod. – nyújtott felém egy két oldalas papírt. Ráírtam a nevem, adataimat, itt tartózkodásom idejét, mindent, amit a papír kért. Ám egy dologra nem gondoltam: 18 év alatt vagyok. Egy hotelbe pedig 18 év alatti gyerek nem jöhet egyedül. Nagy gondolkodások árán, de végül átírtam a születési dátumomat, mintha már tizennyolc éves lennék. Ajkamat harapva nyújtottam át remegő kézzel a papírt a recepciósnak, a tenyerem izzadt, már előre éreztem a lebukás keserű ízét.

Zakatoló szívvel néztem, ahogy átolvassa az adatokat, ám amikor összeráncolta a homlokát, tudtam, lebuktam.

-          -Rendben. Akkor három éjszakára kétszázhúsz fontot kérnék, ebben benne van az ételellátás is.

-          -Elnézést, de… Amerikából jöttem, és csak dollárral tudok fizetni. Megoldható lenne…hogy…

-          -Persze, semmi probléma. Készpénz vagy kártya?

Esetlenül odanyújtottam a kártyámat, beütöttem a kódom, majd kézhez kaptam a szobakulcsom. Ezt nem hiszem el… sikerült! Nem buktam le! Hatalmas mosollyal az arcomon fogtam meg a csomagjaimat, és indultam meg a lift felé. 45-ös szoba. A lift melletti kis táblázaton leolvastam, hogy a második emeleten találom majd meg a szállásom, így megnyomtam a 2-es gombot, majd pillanatok alatt fel is érte.

A szoba előtt megállva izgatottan tettem a kulcsot a kulcslyukba, és forgattam el. Ahogy kitárult előttem az ajtó, egy gyönyörű szobát láttam meg. A falak fehérre voltak mázolva, a műbőr bútorok koromfeketén tündököltek. A nappaliban Egy nagy plazma TV állt, egy külön ajtó vezetett a fürdőszobába, illetve még egy a hálószobába. Megkönnyebbülten ugrottam rá a hatalmas franciaágyra. A puha párnák kényelmes érzést nyújtottak, azonnal álmosság ült a szememre.

Magam se tudom, mennyi ideig feküdtem az ágyon, de hirtelen ötlettől vezérelve a pénztárcámat a bőröndből előhalászott kis táskámba tettem, illetve az igazolványaimat, és kulcsomat, majd úgy döntöttem, felfedezem Londont.

*

A sálamat magasan az arcomba húzva léptem ki a hotel kijáratán. Az idő este tíz körül járhatott, a hideg, csípős, novemberi levegő pírt festett az arcomra. A lábaim magamtól mozogtak, ámulva bámultam Londont úgy, akár egy kisgyerek egy cirkuszi előadást. Még csak ma jöttem, de már megszerettem ezt az egész várost! Sajnos ilyenkor már nincsenek nyitva a fontosabb boltok, vagy telefonszolgáltatók, de amikor megpillantottam egy pénzátváltót mosolyogva indultam meg felé.

Szinte az összes készpénzben lévő dolláromat átváltattam, illetve az összes kártyán lévő összes pénz kivetettem, mielőtt még otthon Patriciáék letiltatnák. A dollárokat eltettem a táskámba, a fontot pedig a bukszámba sűrítettem. Elköszöntem a kasszás hölgytől, és folytattam utamat. Pár perc múlva az orromat megcsapta a frissen sült csirke illata. hatalmasat szippantottam az isteni illatból, majd rájöttem, nem ettem semmit az utóbbi pár órában. A gyros-oshoz érve kértem magamnak egy csirkés, hatalmas gyrost, egy félliteres kólával. Az első londoni vacsorám. Alig pár perc alatt befaltam az egészet, jólesően sóhajtottam fel. Már nagyon éhes voltam.

Az időérzékemet elvesztve vettem észre a hatalmas városi órán, hogy bőven elmúlt éjfél. Két órája sétálgatok Londonban, és nem tudom, hol vagyok. Félve pillantottam körbe, de nem találtam ismerős utat, hol jöttem. Egy pillanatra lesokkolódtam, de szerencsére egy taxi pont mellettem haladt el, így leintettem, megmondtam a hotel nevét, és pár perc alatt vissza is vitt.

Hihetetlen, hogy ma mennyit taxizom…

Hulla fáradtan estem be a szobámba. A kabátomat és a cipőmet ledobva előszedtem a pizsamámat illetve a tisztálkodási szereimet, és elfoglaltam a fürdőt.

A hatalmas zuhanyrózsából folyó forró vízcseppek jólesően siklottak át a testemen. Elmélkedtem, agyaltam, mit is fogok kezdeni magammal itt, Londonban. Nem fejeztem be az iskolát, holott be kellene. Hiszen… esélyem sincs egy jó állásra, ha nem tanulok, és szeretek tanulni. Bármennyire is hangzik furcsán, az elmúlt években nem volt számomra más, csak a tanulás, olvasás, és zene. Ők hárman voltak a legjobb barátaim, illetve… Emily. Ó, Emily! Nem tudja, hogy eljöttem! De nem tudok neki üzenni.. Kivéve postán! Holnap fel kell adnom neki egy levelet.

A zuhanyzó alól kimászva szárazra töröltem magam, kifésültem szőke hajam, majd magamra kaptam a pizsamámat. A hatalmas franciaágyban nyakig betakaróztam, jóleső melegség járta át a testem. Ez az első éjszakám Londonban. Hát, Loren Wendy, brit ember lettél! Ehhez hasonló gondolatokkal merültem el álmomban.

-Loren. Én vagyok az, Jaymi.

- Menj innen! – üvöltöttem, miközben könnyeim arcomon csordogáltak. – Nem akarlak látni soha többé! Megkeserítettétek az életem, elköltöztem, legalább itt ne lássalak!

- Te is tudod, hogy nem menekülhetsz. – kapta el erősen a karom, és magához rántott. – Meg fogunk találni, és akkor nem fogsz menekülni. Soha. Jól jegyezd meg! Örökké az enyém vagy. Örökké!

Erősen megragadott, és húzni kezdett a szobám felé. Az ágyamra lökött, erőszakosan nyomta ajkait az enyémekre, miközben hatalmas kezei bebarangolták egész testem.

-          Ne! Hagyj békén! – kiabáltam, ütöttem a hátát, harapdáltam, de semmi sem segített.

-          Ne mocorogj, mert annál jobban fog fájni!  - pofozott meg. Az arcom égett a keze erős érintésétől, homályos szememmel csak azt láttam, hogy levetkőzött. Ne, csak ezt ne.. Ez nem lehet! Ő nincs itt!

-          De itt vagyok, és itt is leszek mindig számodra, bébi! – suttogta a fülembe, majd megszabadított a testemet takaró utolsó daraboktól is.

Ijedten ültem fel az ágyamban.  A vérnyomásom megütötte legalább a 200-at, a pizsamám rám tapadt az izzadtságtól, a homlokomon a verejtékcseppek csordogáltak. Ez csak egy rémálom volt, ez csak egy rémálom volt, ő nem lehet itt. Több száz kilométerrel arrébb van most – próbáltam nyugtatni magam. Pár percig hatalmas levegőket vettem, úgy éreztem megfulladok. Nehézkesen, de végül sikerült megnyugodnom. Ez csak egy rémálom volt, nem lesz semmi baj, Londonban vagyok, ahol nem fog keresni, sohasem! Soha többé nem fogom látni, soha!

*

Lassan vonultam le a lépcsőn a hotel étkezőjébe. Arcomra azonnal pír szökött, ahogy rengeteg emberrel találtam szembe magam. Mindegyik a reggelijét fogyasztotta, akadtak olyanok is, akik öltönyben ültek, vagy éppen estélyi ruhában, de a  nagyobb rész egyszerű hétköznapi ruhában érkezett, mint én. Lassan, lehajtott fejjel mentem a svédasztalhoz, ahol a tányéromra pakoltam egy muffint, illetve egy vajjal megkent pirítóst, töltöttem magamnak egy pohárkába narancslevet, majd egyedül megreggeliztem.

A reggeli után pedig újdonsült energiával indultam meg a városba, hogy mindent elintézzek, ami csak kellhet. Tudtam, hogy ez a mai az én napom lesz, és ezt semmi, illetve senki sem ronthatja el. Ma mindent megcsinálok, amit szeretnék, és minden sikerülni fog! Megígérem magamnak.