~17~ Szökés

Sziasztok, drága olvasóim!:)
Első sorban szeretném elnézéseteket kérni, tudom, borzalmasan sokat késtem a résszel, de egyszerűen nem tudtam korábban hozni. :( AZ iskola teljes mértékben kikészít, semmi szabadidőm sincs, hétvégenként pedig általában nem vagyok otthon.:( Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam felrakni a részt! Mint tudjátok, két blogot vezetek, a másik blogomra is írnom kell a részeket, és mivl azt hamarosan befejezem, főként oda érkeznek előbb a részek. De amint azzal végzek, gőzerővel csak ezzel a történettel fogok foglalkozni!:) Addig is a türelmeteket kérem, nem fogom befejezni a történetet, ne aggódjatok!:)x
Köszönöm szépen a sok támogatást, illetve a türelmeteket, eszméletlen hálás vagyok nektek, nem tudjátok elhinni, mennyire! ♥ Köszönök mindent, nem is rizsázok többet, íme a következő rész, ami egy fordulópont a történetben! Jó olvasást! :)x

xoxo smile-girl.:)))

Pontosan 1 hónap telt el a koncert óra. Egy olyan hónap, ami életem legrosszabb időszaka volt. Patricia és Daniel úgy döntöttek, tönkreteszik az életem a lehető legtöbb módon. Betartották ígéretüket: elvették a telefonom, és a laptopom, minden kommunikációs eszközöm, amivel tudtam volna tartani a kapcsolatot Niallel. A legrosszabb pedig… a szemem előtt válaszoltak minden egyes sms-ére, üzenetére. Zokogva könyörögtem nekik, ne tegyék, de mit sem számított Arrogáns vigyorral az arcukon küldték el az alpáribbnál alpáribb üzeneteket. Nem tehettem semmit sem. Vesztettem.

Éjszakánként alig-alig aludtam 4 órát, nem jött álom a szememre sohasem. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, minden egyes nap, remélve, hogy nem látja ezeket az üzeneteket, és tudja, nem én írom. De kit is akarok szédíteni? Elhiszi. Tudom, hogy elhiszi, én írom.

Fülhallgatómon keresztül lágyan szólt Britney Spears-től az Everytime, egy régi, nagy kedvencem. Könnyeim patakként hullottak kisírt szemeimből, forró takarómat nyakamig magamra terítettem. Imádkoztam, hogy Jaymi ne jöjjön hozzám ma este.

A szívem heves ütemben vert, mikor valaki kirántotta fülemből a fülhallgatómat, orromat megcsapta az ismerős tusfürdő illata. Könyörgök, csak ezt ne!

-          -Szia édes. – suttogta Jaymi a fülembe. Ijedten próbáltam hátrálni, kikerülni érintése alól, feleslegesen.

-          -Bébi, unom már az egérjátszmát. Megtanulhattad volna az elmúlt jó pár alkalomkor, hogy hiába menekülsz, az enyém vagy.

Öntelt vigyora látván úgy éreztem azonnal feljön belőlem a vacsorám. Undorodva fordítottam el tőle fejem, nem akartam, hogy megcsókoljon.

Hirtelen erős szúrást éreztem fejbőrömön, halk sikoly szakadt ki torkomon. Jaymi hajamnál fogva rántott magához, ajkait erőszakosan préselte enyémek ellen. Bármennyire próbáltam tiltakozni, nem volt esélyem.  Teljesen ki voltam szolgáltatva neki.

Olyan hévvel döntött el az ágyon, hogy az egy hatalmas reccsenéssel adta tudtára, nem bírja a nagy terhelést. Fölém kerekedve csókolt tovább, kezei bebarangolták egész testemet, ajkai áttértek a nyakamra. Pillanatok alatt szabadított meg a testemet takaró minden ruhától. Mr nem volt visszaút – ismét.

Szemeimet erőszakosan leszorítva, ajkamat harapva tűrtem a kínzást, vártam, minél előbb vége legyen. Kezeim testem mellett hevertek mozdulatlanul, úgy feküdtem Jaymi alatt, mint egy rongybaba. Egy élettelen, megbénult rongybaba. Eddig alkalmak során sosem éreztem ily’ mértékű fájdalmat, mint akkor. Jaymi nem törődött velem, azzal, hogy keservesen sírtam fel, ütöttem, vágtam ahol értem, kiabálva próbáltam ellökni magamtól – minél inkább próbálkoztam, annál kegyetlenebbül bánt velem.

Minden másodperc óráknak tűnt, reszketve húztam magamra a takarómat, levegővételem zavaros volt a félelemtől. Minden testrészem sajgott, szinte biztos voltam benne, hogy Jaymi maradandó nyomokat hagyott rajtam.

-          -Kösz, cica. Szép álmokat.

Ahogy elhagyta a szobámat, olyan lendülettel tört elő belőlem az újabb sírógörcs. Én ezt nem bírom tovább. Egy hónapja… Egy hónapja minden egyes nap át kell élnem ezt a szenvedést. Minden este engem használ a játékszereként, megaláz. Régebben megelégedett heti eggyel, később kettő-hárommal, most már pedig napi szinten támad le. Élet az ilyen?! Ezt nem bírom tovább, bármit megteszek, csak ezt ne kelljen elviselnem! Inkább a halál, mint ez.

*

Gondolkodás nélkül szórtam a ruháimat a bőröndömbe. Próbáltam halkan járkálni a szobámban, nehogy felkeltsek valakit, ám nem ment ez ilyen könnyen. Fogalmam sem volt, mit is kell vinnem magammal, a legszükségesebb kellékeket pakoltam be, melegebb ruhákat, ugyan is november elejét írunk, hamarosan itt a tél. Igazolványaimat, pénzemet, bakkártyámat a hátizsákomba rejtettem. Kész. Minden fontos dolog bent van, ami kellhet, indulnom kell. El, minél messzebb ettől a helytől.

Kezembe kaptam a bőröndöt, hátamra a táskám, óvatosan tártam ki az ajtómat. A lehető leghalkabban osontam le a lépcsőn, reménykedve, senki sem fog meghallani. A szívem majd’ kiugrott helyéről, úgy éreztem ég a bőröm, forróság járta át a testem. Mindenem izzadt, homályosan láttam a világot. A kabátomat lassan vettem magamra. Amint a kilincsre helyeztem kezem, hatalmasat ugrottam, ugyan is valaki hozzáért a vállamhoz.

Ennyi. Vége volt, soha többé nem fogok eljutni innen sehova. Örök életembe szobafogságban fogok megrohadni. Miért?!

Óvatosan fordultam meg, agytekervényeim valamiféle magyarázatot kerestek, de nem jutottak dűlőre.

Diana állt előttem. Pontosan az a lány, aki a lehető legtöbbször próbált keresztbe tenni nekem eddigi életéveim alatt.

-          -Én… É-én… Cs-csak… Szó-szóval…

-          -El akartál szökni, ugye? – vonta meg a szemöldökét. Bármit teszek, mondok, ebből már nem fogom tudni kimagyarázni magam. Minden lehetőségem elúszott.

-          -Igen. –sóhajtottam.

-          -Hát akkor gyerünk! Elviszlek.

Úgy éreztem ott helyben elájulok. A fejemben szavai visszhangzottak. Tessék? Ezt ő sem gondolhatta komolyam. Nyilvánvalóan alvajáró, vagy részeg.

-          -Hogy mondtad?

-          -Maradj csendben, hozd a bőröndjeidet, és lépjünk.

Kábultan fogtam meg a csomagjaimat, sietve indultunk meg az autó felé. Hála Istennek, hogy tegnap nem járt be Patricia a kocsival.

Ezt az egészet nem tudtam felfogni. A mostohatestvérem segít megszöknöm, az a személy, aki az összes adandó alkalommal belém rúgott egyet, ott, ahol a legjobban fájt. Aki megpróbált tönkretenni. Miért is változott volna meg egyik pillanatról a másikra?

A lehető legcsendesebben pakoltuk be a járműbe a bőröndömet, illetve a táskáimat. Az anyósülésen ültem megszeppenve, fogalmam sem volt, mit is kellene mondanom.

Az autó motorja beindult, lassan indultunk meg az úton. Az első 10 percen csendben ültünk, Diana vezetett, én pedig csak néztem Californiát. Valószínűleg egy jó ideig nem fogom többször látni.

-          -Miért? – szólaltam meg halkan. Diana mély lélegzetet vett, majd rátaposott a gázra. Testem belesüllyedt az ülésbe a sebesség hatására.

-          -Nézd, Loren. Nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy sajnálom. Igen, tudom, nem voltam példa értékű testvér, és ez enyhe kifejezés. Tönkretettelek, megaláztalak, csúfoltalak. Tudom, mit tesz veled Jaymi, tudom, min mész keresztül. Azt is tudom, hogy a szüleink mennyire utálnak téged. És tudod mit? Irigyellek. Mindig is irigyeltelek. Gyönyörű vagy, és ami a legfontosabb, a legerősebb lány, akit valaha láttam. Sosem tudtam volna mindezeken keresztülmenni, mint ahogy te. Mindent átvészeltél,Loren, ezért minden elismerésem a tiéd. Szeretnék tőled bocsánatot kérni, mindenért, amit tettem, hidd el, megbántam, teljes mértékben. Fiatal vagy, élned kell. Bulikba járnod, szerelmesnek lenned, tanulnod. Ne cseszd el úgy az életed, mint én. Nézz rám! – nevetett fel kínosan. – Mit takar a makulátlan külső. Semmit sem tettem az életemért. Egyetlen egyszer nem nyitottam ki a könyveimet, a pénz az, ami kitűnővé tett, mindig. Lusta vagyok, és tudatlan, ellentétben veled. Sok minden vár még rád, Hugi. És bár tudom, nem vagy a vérszerinti testvérem, annak tartalak. És büszke vagyok rád, Loren, ezt tudnod kell. És teljes szívemből kívánom neked, hogy váltsd valóra az álmaidat, és, ezen túl csak jó dolgok történjenek veled!

Az összes érzés felkavarodott bennem. Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Ahogy a szavak szép lassan értelmet nyertek az elmémben, úgy öntötték el arcomat a forró könnyek. Bármire gondoltam volna, csak erre nem. Hogy pont Diana fogja ezeket nekem mondani. Sosem fogom elfelejteni, miket tett velem, de nem tudok rá haragudni. És azt hiszem, hivatalosan is bevallhatom, én is a nővéremnek tekintem őt.

Az utó lefékezett, megérkeztünk a reptérre. Néma csönd telepedett az autóra, csak lélegzetvételeinket hallottuk.

-          -Indulj, keress magadnak egy gépet, és éld az álmaidat.

-          -Köszönöm.

Magam is megleptem cselekedetemmel, de olyan lendülettel öleltem magamhoz Dianat, hogy még ő is megszeppent egy pillanatra. Ebbe az ölelésbe az összes eddig testvéri szeretetünket beleadtuk. Szorítottuk egymást, mintha ezer év után először találkoztunk volna. Ami igaz is… annyi idő után először éreztem úgy, hogy van nővérem.

A lámpa fénye megcsillantotta Diana szemébe a kósza könnycseppeket. Soha életemben nem láttam még Dianat sírni. És íme, megéltük ezt a pillanatot. Ketten könnyeztünk, szorítva egymást az autóban, tudván, nem látjuk egy ideig egymást.

-          -Megígérem, anyuék semmit sem fognak megtudni tőlem. És Loren. – szólt utánam, miután kiszálltam a kocsiból. – Remélem… néha felhívsz, vagy írsz nekem. Tudod a számom.

Mosolyogva bólintottam. Az autóból kiszedtem a csomagjaimat, egy utolsó intés után pedig a mostohanővérem elhajtott. Íme, itt állok álmaim kapujában. Nem választ el más a szökésemtől, mint egy repülőjegy szerzése, és egy repülőút. Repülőút, egészen Londonig.

*

Homályos tekintettel néztem a mellettem ülő kisgyerekre. Nevetve ütögette a székemet, aranyos mosolya engem is mosolyra késztetett.

-          -Elaludtál. – vigyorgott. Nem lehetett több, mint 8 éves. Ragyogó mogyoróbarna szemei engem pásztáztak. Aranyos Thomas a gőzmozdonyos pólót viselt, barna, göndör fürtjei arcába omlottak. Elbűvölően aranyosan nézett ki.

-         - Köszönöm, hogy szóltál. – mosolyogtam rá, egy nyújtózást követően.

-          -Peter vagyok. Te?

-          -Loren.

-          -Meg szeretnéd nézni a pocakomat?

Elnevettem magam kijelentésén, de tényleg komolyan gondolta. Édes pocakján felhúzta a pólóját, majd azt simogatta. Hófehér bőrét kiadta a póló sötétkék színe.

-          -Megmutatod a tiédet?

-          -Nem hiszem, hogy a repülő kellős közepén szeretném mutogatni. De majd egyszer talán. – mosolyogtam rá.

Kedves Utasaink! Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket, azonnal landolunk! – hallottam meg a stewardess hangját. Két perc. Két perc választ el attól, hogy álmaim városában legyek, hogy megkezdjem az új életem. Viszlát, régi, siralmas életű Loren, ez London, baby! 

~16~ Elvesztettem

Sziasztok!:)
Első sorban szeretnék bocsánat kérni, amiért ilyen sokat kellett várnotok a résszel. Rettentően sajnálom, ne haragudjatok, de kikészít az iskola! :( Mivel beszereztem egy elég rossz jegyet, még jobban kel teljesítenem, hogy kijavítsam.:( Nagyon sajnálom, tényleg!
Viszont nagyon köszönöm nektek a rengeteg támogatást, kommenteket, pipákat! Eszméletlenek vagytok! ♥ Nem tudom elégszer megköszönni!♥
Nem is húzom tovább az időt, íme itt a rész! :)
Jó olvasást hozzá!♥

xoxo smile-girl.:)))

Niall szemszöge

Komótosan, még mindig a csók hatása alatti állapotban ballagtam vissza a fiúkhoz. Nem hittem el: ez komolyan megtörtént. Ez a valóság. Az a csók, annyi mindent jelentett számunkra! Bárcsak itt maradhatnék, Vele. Örökké!

Figyelmetlenségemben neki andalogtam valakinek. Sűrű bocsánatkérések után haladtam tovább. Egyszerűen olyan felfoghatatlan ez az egész. Belép egy lány az életedbe, képes vagy teljesen megszeretni három nap alatt, és úgy érzed nem lennél képes nélküle élni. Mily’ furcsa az ember. Ilyen gyorsan megszeretni valakit?! Felettébb érdekes. A legszívszorítóbb érzés az, hogy nem lesz alkalmam még egyszer érezni csókja ízét, puha, fehér bőrét. Valahogy… ez a csók teljesen más volt, mint az eddigiek. Olyan érzelemmel teli, bánatos, szerelmes, minden-együtt-véve csók volt. Imádtam! Csókoltam már meg több lányt életemben, így nem számítók „kezdőnek”, de még is úgy érzem magam, mintha az első csókomon lennék túl. Normális dolog ez a fiúknál?!

-          -Ohó, úgy érzem itt valami történt. Na mond csak el szépen, mit csináltatok olyan sokáig az öltöződben. –támadott le Louis. Éreztem, amint arcomba szökik a vérem, ajkamba harapva ültem le a fiúk mellé. Egy emberként gyűltek körém, érdeklődő pillantásokkal bombáztak. Hol is kezdhettem volna? Többször nyitottam szólásra ajkaimat, végül egy értelmes szót sem tudtam kipréselni magamból. A fiúk sürgető tekintettel meredtek rám. Tekintetem egy kiválasztott pontra szegeztem, szemem előtt lejátszódott a csók jelenete.

-          -Megcsókoltam. – nyögtem ki végül.  Egy pillanatra csönd telepedett a kicsinyke szobára, közvetlenül utána a fiúk egy emberként kezdtek örvendezni velem együtt.

-          -Azt a mindenit, a mi kis írünk becsajozott ! Szép volt tesó. – veregette meg vállam Louis. Becsajozott. Bár csak ezt mondhatnám! De ma este már a repülőn fogok ülni, több száz kilométerre Tőle. Az egyetlen lánytól, aki az elmúlt három évben képes volt megdobogtatni a szívem. Bármennyire is érzem magam a fellegekben, tudom, pár óra múlva a pokolba fogok kívánni mindent, mindenkit. Miért kell elrontania mindent a távolságnak? Távolság… Sosem értettem azokat, akik azt mondták a távolság mindent tönkretehet.  De most már beláthatom. Ezért van vége az összes távkapcsolatnak, ezért szeretnek ki egymásból az emberek. Vajon én is el fogom Őt feledni? Vagy Ő engem? Fogalmam sincs. Egy dolog marad: a remény. A remény, hogy valaha, talán, véletlenül láthatom őt. Bár fogalmam sincs, milyen módon fog ez megvalósulni, de érzem, hogy ez nem az utolsó alkalom volt, hogy láttuk egymást.

Mi lenne az egyszerűbb megoldás? Ha teljesen megfeledkeznék a mai napról, vagy ha próbálnám tartani vele a kapcsolatot.

*

Szememmel a messzire nyúló mindenséget pásztáztam a repülő ablakán keresztül.  Minden olyan… nyugodtnak tűnt. Ahogy a felhő keresztezi a felhőt, a gyönyörű kékség több ezer kilométerre nyúlik.   Egy gépies női hang ütötte meg a fülem. „ One Direction, öveket bekapcsolni, leszállunk!”

Magángép. Bizonyos szempontokból nagyon előnyös, ugyan is olyan a székek nagyon kényelmesek, azt kérünk, amit csak akarunk, nincsenek emberek, akik felismernek, és lerohannak minket. Nem tagadom, előfordult már, hogy normál géppel utaztunk, de inkább nem írom le mi szokott akkor történni. 

Mit sem ér a teljes kiszolgálás, holott amit, vagyis akit én akarok nem kaphatom meg ? Nem kell nekem méregdrága pezsgő, vagy kaviár, csak Ő. Semmi más.

A gépről leszállva arcomat megcsapta a londoni levegő. Az ég felé emeltem a tekintetem: hamarosan esni fog. A drága londoni időjárás de hiányzott már. Nem kellett sokat várnom, megéreztem az első apró esőcseppet az orrom hegyére csöppenni, azt pedig követte a második, harmadik, végül hatalmas zápor ereszkedett Londonra. A fiúkkal nevetve rohantunk be a reptéri épületbe Teljesen elázva, nedves cipővel, ruhával, hajjal fújtuk ki magunkat.

-          -London, hiányoztál! – nevetett fel Harry.

Miután sikeresen kifújtuk magunkat feltűnésmentesen próbáltunk átjutni a csarnokon, nem nagy sikerrel. Sikítozó lányok százai rohantak felénk, ha nincsenek ott a biztonsági őrök, valószínűleg arabokra szaggatva kerültünk volna ki innen. Sokszor úgy érzem, utálom, ha nem mehetek el valahova anélkül, hogy legyen mellettem egy biztonsági őr, ilyen esetekben viszont áldom Pault, amiét mindig lerendezi nekünk a több fős „segítséget”. Mosolyogva intettem bele néhány lány telefonjának a kamerájába, pár lánynak puszit is küldtem. Tudom, milyen sokat jelent ez nekik, és azt kell, hogy mondjam nincs annál jobb érzés, mikor boldognak látom a rajingókat. Nekik köszönhetünk mindent, ők segítettek nekünk abban, hogy idáig jussunk. A csúcsig! Alig hiszem, hogy ennél feljebb juthatnánk. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész… 3 évvel ezelőtt sohasem gondoltam volna, hogy sikítozó rajongók elől fogok futni, vagy tini lányok ezrei fogják viselni az olyan pólókat, amiken az arcom díszeleg. De most még is itt állok, a One Direction egyik tagjaként, a turnénk végén. Pár koncert, és véget ér a turné. Annyi emlékkel, és tapasztalattal gazdagodtunk, hogy úgy érzem a fiúk nevében is elmondhatom, nem akarjuk, hogy vége legyen. Mire véget ér a turné, majdnem 200 koncertet fogunk magunk mögött hagyni, ami nem kis teljesítmény. Az életünkké vált ez az egész: az éneklés, koncertezés.

A fiúktól elköszönve léptem ki a taxiból. A bőröndömet kezembe kaptam, az utazótáskám pedig vállamra akasztottam.

-          -Holnap találkozunk! – intettem nekik utoljára, a taxi pedig elhajtott. 

A kulcsomat előhalászva nyitottam ki a háztömb legalsó ajtaját. A lakásom egy elég jómódú környéken lévő háztömbben található. Nagyon szeretem, otthonos, kedvesek a szomszédok, és azt hiszem ennél nem is kell több. Minek vettem volna egy nagy családi házat, amikor egyedül lakom benne? És meg kell vallani, a lakás nagysága megegyezik egy családi ház nagyságával…

Komótosan ballagtam fel a második emeletre, de ez a pár lépcsőfok is soknak tűnt. Az kulcsot elfordítottam, arcomra mosoly szökött, ahogy megpillantottam a lakásom. A bőröndöt ledobtam, a nagy utazótáskát is, egy dologra vágytam csak, alvásra. A többi ráér holnap is.

Loren szemszöge

-          -Te mi a fészkes fenét gondoltál magadról Loren Wendy?! Azt akarod, hogy kirakjuk a szűrödet? Mert nagyon jó úton haladsz afelé, te semmirekellő!

Daniel hangja töltötte be az egész folyosót, ahogy már méterekre tőlem kezdte a kiabálást. Kiabálást? Ezt inkább üvöltésnek nevezném. Mellém érve erősen megragadta a karom, mintha bábu lennék, úgy húzott maga után nem kicsi sebességgel. Néhányszor megbotlottam, de az sem érdekelte. Patricia mögöttünk jött, Jaymi szintúgy, Diana pedig valószínűleg Harrynél ragadt.

Az emberek kikerekedett szemekkel figyelték a kis jelenetünket. Szinte kiviharzottunk az épületből, Daniel kinyitotta a kocsiajtót, és belökött rajta. Ne törődtem a fájdalommal, amit éreztem, máson járt az eszem. Mint akit elvarázsoltak úgy ültem egy helyben, bárgyú vigyorral az arcomon. Megcsókolt! Ő ! És nekem adta a pólóját. Írt nekem egy dalt. Rózsát adott. Azt hiszem, ennél szebb nap az életemben sohasem volt még!

Az úton se Daniel, se Patricia nem szólt egy szót sem. Az autót a rádió kellemes dallamai járták be, az ablakon kifelé bámultam az embereket, autókat. Néhány szerelmes pár boldogan sétált egymás mellett, vagy csókot váltottak, látszott rajtuk: szerelmesek. Felhőtlen az életük, a boldogság tengerén hajókáznak. Vajon velem és Niallel is ez lehetett volna? Vagy… ez az egész csak egy hirtelen fellángolás volt számára?

Gondolatmenetemet az autó hirtelen leparkolása zavarta meg. Daniel olyan hirtelen fékezett be, hogy a biztonsági övem erősen vájódott a ruhámba. A feszültség tapintható volt az autóban, teljes csönd keletkezett.

-          -Menj fel a szobádba, utána beszélünk. Most!

Tettem, amit kért. Sietve szálltam ki az autóból, lassan lépkedtem a bejárati ajtó felé. Fogalmam sem volt, mit fogok kapni, esetleg tényleg kiraknak-e itthonról, de nem érdekelt abban a percben semmi. A szobámba érve ledőltem az ágyamra, jókedvem az eget rengette. Kedvem támadt körbefutni az egész várost.

Pár perc múlva Daniel és Patricia lépett be a szobámba. Felültem, de mit sem ért. Felrángattak állásba, az arcomon hatalmas nyomást éreztem. Pirosodó orcámra tettem a kezem, ahol Daniel megpofozott. Csípett, égetett az érzés.

-          -Te utolsó szajha! Azt hitted, hogy a kis barátod majd beléd lesz szerelmes, és elvisz magával? Ezt nagyon elcseszted, Loren! Senkinek sem kellesz, főleg nem egy ilyen sztárnak, mint Niall! Komolyan ilyen naiv vagy, hogy azt hitted jelentesz neki valamit? Nézz magadra, egy csődtömeg vagy! Egy ocsmány, kövér, szerencsétlen lány! Nem érdemled meg, hogy itt legyél! – üvöltötte a képembe, arcomon újabb pofon csattant, ezúttal a másik oldalra. A könnyeim patakként csordogáltak szememből. – Hogy képzelted, hogy elmész a koncertre, mi? Hogy hazudsz nekünk, amikor mi mentettük meg az elcseszett életedet? Mindent megkaptál, holott semmit sem érdemeltél volna! Soha többé nem mész sehova, azt garantálom! Örök életedben ebben a házban fogsz megrohadni, nem lesz itt szórakozás, Loren! Remélem, legközelebb elgondolkodsz rajta, hogy elszöksz-e itthonról!  - kezével megrántotta a hajam, egy sikítás hagyta el a számat. – Ha még egyszer előfordul, tönkretesszük az életed, Loren.  – kuncogott a fülembe. – Nyilván nem örülnél neki, ha néhány hazugságot elmondanánk a kis barátodnak, ugye? Tegyük fel… tetves vagy?

A szobát hangos nevetés töltötte be, az ajtónál álló Jaymi is csatlakozott hahotázó szüleihez.

-          -Nem teheted! – kiabáltam zokogva.

-          -De, igen Loren, megtehetem. Azt teszek, amit akarok, neked ebbe nincs beleszólásod.

Ahogy elengedte a hajamat, kissé meglökött, így a földön végeztem. Összekuporodva zokogtam, térdeimet a mellkasomhoz húztam. EZ már nem csak az ütések fizikai fájdalma volt, hanem a lelki fájdalom. Nem tehetik ezt velem, így is tönkreteszik az életem! Ez nem történhet meg!

Egy érintést éreztem meg a zsebemnél, a telefonomat egy pillanat alatt húzta ki onnan.

-          Erre nem les szükséged. Majd én elbeszélgetek a „szerelmeddel”. – vigyorgott, miközben a laptopomat is elvette a helyéről.

-          -Kérlek. Ne tegyétek!- suttogtam halkan.

-          -Ó, Loren, de, megfogjuk tenni! Gondolkodtál volna előbb a buta fejeddel. Késő bánat, „drágám”.

Egy utolsó nevetés után elhagyták a szobát. Ott hagytak egyedül, telefon, laptop nélkül. Ültem, sírtam és sírtam, nem tudom mennyi ideig, de a szemem égni kezdett, úgy éreztem azonnal elájulok. Minden olyan tökéletes volt a mai napon, most pedig…minden elromlott! Nem elég, hogy soha többet nem fogom látni, még a kapcsolatot sem fogom tudni tartani vele, ki tudja Patriciáék mit írnak majd neki.

A mai nap folyamán most először döbbentem rá igazán: elvesztettem Őt.

~15~ Álom, vagy valóság?

 Hát sziasztok!:)

Hogy telik az iskola? Túléltétek az első két hetet? :) Személy szerint hulla vagyok.... 

Köszönöm szépen a támogatásotokat, nagyon hálás vagyok minden kedves szóért, illetve pipáért, tényleg! ♥

A részről annyit szeretné csak mondani, hogy eddig ez a kedvenc részem - haha, romantikus típus vagyok-  remélem nektek is elnyeri majd a tetszéseteket! :) 

u.i.: ez hosszabbra sikerült, mint az eddigiek! :)

xoxo

smile-girl:)))

A különböző feliratú ajtók mellett elhaladva egyre erősödött a hangzavar. Szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan megérkezünk Niall öltözőjéhez. Jól gondoltam. Ismét, illedelmes fiú módjára nyitotta ki nekem az ajtót, maga elé engedve. Belépve az első, amit megpillantottam, az a rengeteg ruha, és étel volt. Az egyik asztalon az egészségtelenebbnél egészségtelenebb elemózsiák sorakoztak: gumicukrok, csokoládék, McDonald’s-os zacskók, stb. Egy hatalmas, fehér bőr kanapé helyezkedett el a szoba közepén. Található volt még egy nagy asztal, óriási tükörrel, néhány felszereléssel, mint például hajkefe, alapozó – minek is?! - , sminkes pamacsok. Gondolom, itt csinálják meg koncert előtt a fiúk frizuráját, illetve sminkjét. Érdekes belegondolni, hogy egy fiút sminkelnek. Hogyan? Ahogy a szemem előtt leforgott  a kép, amint Niall íves ajkaira vörös rúzst kennek, szempilláját feketére festik, halkan felnevettem elképzelésemen. Niall kérdően nézett rám, ezért megembereltem magam, így elhessegettem a képet a fejemből. Niall jelzett, hogy üljek le a kanapéra mellé. Feszengve éreztem magam, nem tudnám elmondani miért. Talán,túlságosan féltem a válaszától, vagy csak szimplán ezt váltja ki belőlem a közelsége. A torkomban egyre jobban éreztem azt a bizonyos gombócot, nagyot nyelve vártam. Vártam, hogy Niall megszólaljon.

-          -Szóval… Tudnod kell valamit. Nagyon fájt, amikor elküldtél… Úgy éreztem, átvágtál. Nagyon bánom, de… egy pillanatra elhittem, hogy Jaymi a jófiú, te pedig…te pedig átvertél engem. Tudom, hogy ez az egész egy hülyeség, amikor felhívtál, megbizonyosodtam róla, hogy ez csak egy idióta kitaláció, de akkor, nagyon mérges voltam. Nem is mérges, inkább.. szomorú. Hogy így félreismertelek téged, és Jaymit is. De amikor felhívtál, és elmondtál mindent, óriási lelkiismeret furdalásom támadt. Nagyon sajnálom, hogy azt feltételeztem rólad, tényleg! Még most sem értem, hogy lehettem akkora idióta, hogy bedőltem Jayminek…és ezért… bocsánatot szeretnék kérni. Nagyon sajnálom, Loren.

Egy pillanatra fel sem fogtam, mit mondott nekem. Azt hitte, én hazudtam. Azt hitte, hogy Jaymi a jó. Azt hitte, hogy átvertem. Mért is lepődök meg? Azok után, lehet, hogy én is ezt gondoltam volna az ő helyében. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy majd Ő fog tőlem bocsánatot kérni, holott az egyetlen, akink bocsánatért kell esedeznie, az én vagyok.

Üveges tekintettel bámultam magam elé. Még mindig a szavait dolgoztam fel, fogalmam sem volt, mit mondjak. Ha akartam volna se tudtam volna haragudni rá.

-          -Meg tudsz nekem bocsájtani? – szólalt meg újra, elhaló hangon. Ahogy felé fordultam, arcán tisztán tükröződött a félelem, sajnálat, szomorúság, és a remény. Olyan volt, mint egy gyámoltalan kisfiú, aki eltörte édesanyja tányérját, és nem meri bevallani.

-          -É-én…erre nem tudok mit mondani…Én… nem haragszom rád! Azt hittem,utálni fogsz, és szóra se méltatsz majd…erre, te kérsz bocsánatot…Mi lenne, ha elfelejtenénk?

Arca egyik pillanatról a másikra változott át boldoggá, ajkaira hatalmas mosoly ült ki, hevesen bólogatott.

Pár perces kínos csend állt be ezután közénk. Niall hirtelen felállt a puha kanapéról, a szoba másik felén lévő sarok felé vette az irányt. Először nem értettem hova is megy, mit is csinál, de nem sokkal később a gitárjával a kezében tért vissza. A gyönyörű fából készült hangszeren csillogott a lámpa fénye, a húrokon tisztán látszott, rendszeresen használja őket a tulajdonos. A kanapé ismét lesüllyedt mellettem, kérdő tekintettel néztem a mellettem ülőre.

-          -Szeretnék neked előadni valamit. Egy dalt, amit – nyelt egyet- én írtam tegnap. Neked.

Úgy éreztem a szívem majd’ kiugrik a helyéről, vérem a fülemben lüktetett, tenyerem már-már tocsogott az izzadtságtól. Ha lett volna egy pohár a kezemben, nyilvánvalóan ezer apró darabra törve érkezett volna a padlóra, hangos csattanás kíséretében. Csak egy szó visszhangzott a fülemben: „Neked.” Elgondolkodtam rajta, vajon tényleg jól hallottam, amit mondott? Vagy csak az elmém játszadozik velem?! Kérdésemre hamar választ kaptam, amint felcsendült az első akkord, Niall gyönyörű hangja töltötte be a szobát.

Ámulva hallgattam és néztem ezt a csodálatos fiút. Mély, rekedtes hangja úgy szólt, mintha a legszebb, legbársonyosabb hangú zongorát bűvölné egy zongorista. Életemben nem hallottam még ehhez fogható hangot. Szívem szerint egész életemben Őt hallgatnám, ahogy mennyei hangjával a szívemig hatol, miközben fürge ujjai a gitárjából faragnak elő egy csilingelő dallamot.

Ahogy tekintetünk találkozott, mintha belülről valami megnyomta volna bennem a „töröl” gombot. Semmire sem tudtam gondolni, semmi nem számított, csak a mellettem daloló gyönyörű fiú. Szőke hajkoronája lelapítva simult homlokához, amellyel oly’ aranyosan festett. Hatalmas, tengerkék íriszei különös csillogással fürkésztek engem, egy pillanatra elvesztem bennük. Akkor jöttem rá, hogy minek is tűnik Ő valójában: egy angyalnak. Nála tökéletesebb embert abban a pillanatban, ha akartam volna, sem találtam volna, számomra Ő egy isteni csoda volt.

„ Couse I’ve found a girl, who stole my heart / Mert találtam egy lányt, aki ellopta a szívem

who is the one for me, she’s always  in my mind,/ aki az egyetlen számomra, midig a fejemben jár

my heart skips a beat when she’s near me,/ a szívem kihagy egy ütemet, amikor a közelemben van

I think I’ll never find a girl who’s as perfect  for me/ azt hiszem soha nem fogok találni még egy

 as you’re.”/olyan lányt, aki olyan tökéletes lenne számomra, mint amilyen te vagy.

A dal befejeztével az egész szobára csend telepedett. Megbabonázva ültem, és meredtem a fiúra, fel kellett dolgoznom a hallottakat. Féltem, hogy meghallja szívem heves dobogását, mely épp kitörni készült a mellkasomból. A szőkeség idegesen, várakozva a reakciómra dobolt mutatóujjával a gitár oldalán.

-          -Ez… gyönyörű volt.

Ennyit tudtam csak kinyögni. Fogalmam sem volt, mit mondjak, gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, arcomra pedig levakarhatatlan mosoly ült. A kedvem messze a fellegekben járt, teljesen megbizonyosodtam róla, hogy ez életem legszebb estéje, sőt, legszebb napja!

Annyira elkalandoztam, hogy a szőke fiút nem láttam magam mellett, amikor oldalra pillantottam. Ijedtség tört rám, féltem, hogy ez mind csak egy álom volt, amiből most keltem, és azonnal visszaesek a rideg valóságba.

-          -Loren. Ide tudnál jönni, kérlek?

Megkönnyebbültem sóhajtottam, hogy ez még mindig vagy az álmom, vagy a tökéletes valóság. Már amennyire megkönnyebbülten. Úgy éreztem, a mai napi ételbevitelem azonnal vissza fog jönni izgalmamban. Egy nagy sóhaj után felálltam a helyemről, majd a hang irányába fordultam. Lassan, remegő lábakkal közeledtem a nekem háttal álló Niall felé, aki két kezével az asztalra támaszkodott, háta ütemesen emelkedett, ahogy vette a levegőt. Megálltam mögötte. Az egész szobát lélegzetvételünk hangja töltötte be, éreztem a fiún, hogy valamit tenni szeretne, de nem tudja, vagy nem meri. Másodpercekig álltunk így, csöndbe burkolózva, amikor hirtelen megfordult, és szólásra nyitotta ajkait. A tekintetem kezére terelődött, amelyet felém nyújtott, ám nem üresen. Egy gyönyörű, vér vörös színű rózsa pihent ujjai között, zavartan pislantott rám.

Remegő kezekkel vettem át a gyönyörű növényt. Orromat azonnal megcsapta a pompás rózsaillat, ahogy beleszippantottam a szirmokba.

-          -É-én…tudom, furcsán fog hangzani, de az elmúlt három napban, csak te jártál a fejemben. Nem tudom mi van velem, vagy, hogy miért, de úgy érzem, teljesen megnyugtat a közelséged, és…vonzódom hozzád. A közeledben szeretnék lenni, de nem tehetem… - sóhajtott. – Ha tehetném, itt maradnék, és megvédenélek Jaymitől, és mindentől. Rengeteget gondolkodtam azon, mit is adhatnék neked, ami emlékeztetni fog rám. Emlékszel, amikor segítettem a matematikában? Ott láttalak először szívből mosolyogni. Akkor mertél először közel jönni hozzám. Megöleltél. Nem tudod, nekem milyen sokat jelentett az az ölelés. A fehér, mintás pólómban voltam. Így arra jutottam, hogy ez lesz a tökéletes ajándék. Amikor ránézel, gondolj majd rám, és jusson eszedbe, hogy valaki jó pár száz kiló méterrel arrébb szintén rád gondol. Mert egy csodás lány vagy, Loren. – mosolyodott el. Háta mögé nyúlt, majd megpillantottam a bizonyos pólót, amit szintén felém nyújtott. Megszeppenve vettem át a puha anyagot, amely Niall illatától pompázott. Úgy éreztem magam, mint egy teljes csődtömeg. Nem tudtam feldolgozni a szavait. Nekem soha, senki nem mondott még ilyen szépet! A könnyek rohamosan gyűltek a szemembe, ám ezek nem szomorú könnyek voltak. Örömkönnyek! Ez a gyönyörű, tökéletes fiú, az előbb csodálatosnak nevezett, nekem ajándékozta a pólóját, és azt kérte, emlékezzek rá. Úgy éreztem belülről azonnal szétrobbanok az érzéstől. Nem akartam, hogy elmenjen. Ő az egyetlen fiú, aki valaha is közel került hozzám Jaymin kívül, aki ilyen gyönyörű dalt írt Nekem, illetve megajándékozott egy személyes dolgával. A legfontosabb, pedig: az egyetlen fiú, aki lányként nézett rám, nem pedig egy szerencsétlen, idióta gimisként, aki egy szürke kisegér. Mindenek ellenére elfogadott olyannak, amilyen vagyok, három találkozás alkalmával megtudott rólam olyat, amit még a több éve ismert személyeknek sem mondok el, nem zavarta a szótlanságom, a  félelmem, segített nekem. Azt hiszem, Ő az az ember az életemben, aki iránt először érzek olyat, amit a filmekben is szoktak a főszereplők. Ha régebben valaki azt mondta volna nekem, hogy három nap alatt ennyire megszeret valakit, talán kinevettem volna. De itt vagyok, az élő példa, hús-vér ember, hogy már pedig ez lehetséges!

-          -Elmondhatatlanul sajnálom, amit tesznek veled. Amin keresztül kell menned. –sóhajtott. – De bízom benned, hogy túl leszel rajta, mert erős vagy! A legerősebb lány, akivel valaha is találkoztam. Tudod, kevésnek tűnik ez a három nap, de még is elég volt arra, hogy rájöjjek, nem minden nap találkozik az ember egy ilyen különleges lánnyal. – tűrt egy kósza hajtincsemet a fülem mögé. - Talán, nem véletlen ez az egész. Hogy most itt vagy, az öltözőmben. Velem vagy. Tudod, hiszek benne, hogy mi még találkozni fogunk. Loren, nagyon szeretném, ha néha írnál nekem. Vagy vedd fel a telefont, ha hívlak, hogy halljam a hangod. És tudod… nagyon hiányozni fogsz. –hajtotta le szégyenlősen a fejét, de tekintetét újra rám emelte. – Mert…én…én… érzek irántad valamit.

Megbénulva álltam egy helyben, úgy éreztem a szívem azonnal kitör a helyéről, az ájulás veszélye kerülgetett. A levegőt egyre szaporábban vettem, Niall szavai visszhangzottak a fejemben. Ez az egész helyzet, olyan álomszerűnek tűnt. Azt kívántam, bárcsak sosem lenne vége ennek a napnak, ennek a percnek, ennek az egész helyzetnek.

Mire feleszméltem merengésemből, egy puha ajkat éreztem meg az enyémen. A rózsa, és a póló egyszerre esett ki mindkét kezemből ijedtemben, próbáltam megtartani az egyensúlyom. A szőkeség jobb keze derekamra siklott, lassan húzott közelebb magához. Ahogy mellkasunk összeért, éreztem szíve heves lüktetését, amely pont olyan gyors volt, mint az enyém. Testünk között egy milliméter hézag sem tátongott. Ruhán keresztül is égetett tenyerének forrósága, a bőröm perzselni kezdett. Nyelvével óvatosan nyalta meg alsó ajkam, bejutásért esedezve, amit azonnal megkapott.

Én még sohasem csókolóztam senkivel, Jaymit kivéve. Ő mindig erőszakosan, érzelmek nélkül csókolt meg, undorodtam tőle. De Niall csókja…szöges ellentéte volt Jaymiének! Nyelve édesen keringőzött az enyémmel, ajka puhaságára örökké emlékezni fogok. Ebben a csókban minden benne volt. A szeretet, a remény, a szomorúság, a félelem. Szeretet, mert úgy érzem, mindketten ugyan azt érezzük a másik iránt. Remény, hogy talán, egyszer újra találkozunk, és nem kell ennek a pillanatnak véget érnie sohasem. Szomorúság, hogy holnapra már több száz kiló méterre leszünk egymástól, és félelem, hogy talán sohasem látjuk egymást újra viszont.

Bal kezét arcomra helyezte, lassan simított végig puha bőrömön. Az egész testemet végigjárta a jóleső bizsergés, férfias illata kényeztette az orrom.

Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, egymás csókolva, de az időérzékemet már rég elvesztettem akkor. Csak Ő számított, hogy itt van, velem.

Egy pillanatra sem állt meg, édesen falta ajkaimat, kezemet szőke hajába vezette. Ahogy tincsei közé siklottak ujjaim, haja puhasága úgy érintette a bőröm, mintha selyem lenne. Bármennyire is éreztem, hogy teste megfeszül érintésem hatására, ugyan olyan gyengéden folytatta azt, amit elkezdett. Mintha, félt volna, hogy megbánt engem. Vagy, hogy megijedek tőle. Azt hiszem, teljes nyugodtsággal jelenthetem ki, hogy Ő az az ember, akitől soha nem tudnék ezek után félni, haragudni. Mert… fontos számomra!