~15~ Álom, vagy valóság?

 Hát sziasztok!:)

Hogy telik az iskola? Túléltétek az első két hetet? :) Személy szerint hulla vagyok.... 

Köszönöm szépen a támogatásotokat, nagyon hálás vagyok minden kedves szóért, illetve pipáért, tényleg! ♥

A részről annyit szeretné csak mondani, hogy eddig ez a kedvenc részem - haha, romantikus típus vagyok-  remélem nektek is elnyeri majd a tetszéseteket! :) 

u.i.: ez hosszabbra sikerült, mint az eddigiek! :)

xoxo

smile-girl:)))

A különböző feliratú ajtók mellett elhaladva egyre erősödött a hangzavar. Szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan megérkezünk Niall öltözőjéhez. Jól gondoltam. Ismét, illedelmes fiú módjára nyitotta ki nekem az ajtót, maga elé engedve. Belépve az első, amit megpillantottam, az a rengeteg ruha, és étel volt. Az egyik asztalon az egészségtelenebbnél egészségtelenebb elemózsiák sorakoztak: gumicukrok, csokoládék, McDonald’s-os zacskók, stb. Egy hatalmas, fehér bőr kanapé helyezkedett el a szoba közepén. Található volt még egy nagy asztal, óriási tükörrel, néhány felszereléssel, mint például hajkefe, alapozó – minek is?! - , sminkes pamacsok. Gondolom, itt csinálják meg koncert előtt a fiúk frizuráját, illetve sminkjét. Érdekes belegondolni, hogy egy fiút sminkelnek. Hogyan? Ahogy a szemem előtt leforgott  a kép, amint Niall íves ajkaira vörös rúzst kennek, szempilláját feketére festik, halkan felnevettem elképzelésemen. Niall kérdően nézett rám, ezért megembereltem magam, így elhessegettem a képet a fejemből. Niall jelzett, hogy üljek le a kanapéra mellé. Feszengve éreztem magam, nem tudnám elmondani miért. Talán,túlságosan féltem a válaszától, vagy csak szimplán ezt váltja ki belőlem a közelsége. A torkomban egyre jobban éreztem azt a bizonyos gombócot, nagyot nyelve vártam. Vártam, hogy Niall megszólaljon.

-          -Szóval… Tudnod kell valamit. Nagyon fájt, amikor elküldtél… Úgy éreztem, átvágtál. Nagyon bánom, de… egy pillanatra elhittem, hogy Jaymi a jófiú, te pedig…te pedig átvertél engem. Tudom, hogy ez az egész egy hülyeség, amikor felhívtál, megbizonyosodtam róla, hogy ez csak egy idióta kitaláció, de akkor, nagyon mérges voltam. Nem is mérges, inkább.. szomorú. Hogy így félreismertelek téged, és Jaymit is. De amikor felhívtál, és elmondtál mindent, óriási lelkiismeret furdalásom támadt. Nagyon sajnálom, hogy azt feltételeztem rólad, tényleg! Még most sem értem, hogy lehettem akkora idióta, hogy bedőltem Jayminek…és ezért… bocsánatot szeretnék kérni. Nagyon sajnálom, Loren.

Egy pillanatra fel sem fogtam, mit mondott nekem. Azt hitte, én hazudtam. Azt hitte, hogy Jaymi a jó. Azt hitte, hogy átvertem. Mért is lepődök meg? Azok után, lehet, hogy én is ezt gondoltam volna az ő helyében. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy majd Ő fog tőlem bocsánatot kérni, holott az egyetlen, akink bocsánatért kell esedeznie, az én vagyok.

Üveges tekintettel bámultam magam elé. Még mindig a szavait dolgoztam fel, fogalmam sem volt, mit mondjak. Ha akartam volna se tudtam volna haragudni rá.

-          -Meg tudsz nekem bocsájtani? – szólalt meg újra, elhaló hangon. Ahogy felé fordultam, arcán tisztán tükröződött a félelem, sajnálat, szomorúság, és a remény. Olyan volt, mint egy gyámoltalan kisfiú, aki eltörte édesanyja tányérját, és nem meri bevallani.

-          -É-én…erre nem tudok mit mondani…Én… nem haragszom rád! Azt hittem,utálni fogsz, és szóra se méltatsz majd…erre, te kérsz bocsánatot…Mi lenne, ha elfelejtenénk?

Arca egyik pillanatról a másikra változott át boldoggá, ajkaira hatalmas mosoly ült ki, hevesen bólogatott.

Pár perces kínos csend állt be ezután közénk. Niall hirtelen felállt a puha kanapéról, a szoba másik felén lévő sarok felé vette az irányt. Először nem értettem hova is megy, mit is csinál, de nem sokkal később a gitárjával a kezében tért vissza. A gyönyörű fából készült hangszeren csillogott a lámpa fénye, a húrokon tisztán látszott, rendszeresen használja őket a tulajdonos. A kanapé ismét lesüllyedt mellettem, kérdő tekintettel néztem a mellettem ülőre.

-          -Szeretnék neked előadni valamit. Egy dalt, amit – nyelt egyet- én írtam tegnap. Neked.

Úgy éreztem a szívem majd’ kiugrik a helyéről, vérem a fülemben lüktetett, tenyerem már-már tocsogott az izzadtságtól. Ha lett volna egy pohár a kezemben, nyilvánvalóan ezer apró darabra törve érkezett volna a padlóra, hangos csattanás kíséretében. Csak egy szó visszhangzott a fülemben: „Neked.” Elgondolkodtam rajta, vajon tényleg jól hallottam, amit mondott? Vagy csak az elmém játszadozik velem?! Kérdésemre hamar választ kaptam, amint felcsendült az első akkord, Niall gyönyörű hangja töltötte be a szobát.

Ámulva hallgattam és néztem ezt a csodálatos fiút. Mély, rekedtes hangja úgy szólt, mintha a legszebb, legbársonyosabb hangú zongorát bűvölné egy zongorista. Életemben nem hallottam még ehhez fogható hangot. Szívem szerint egész életemben Őt hallgatnám, ahogy mennyei hangjával a szívemig hatol, miközben fürge ujjai a gitárjából faragnak elő egy csilingelő dallamot.

Ahogy tekintetünk találkozott, mintha belülről valami megnyomta volna bennem a „töröl” gombot. Semmire sem tudtam gondolni, semmi nem számított, csak a mellettem daloló gyönyörű fiú. Szőke hajkoronája lelapítva simult homlokához, amellyel oly’ aranyosan festett. Hatalmas, tengerkék íriszei különös csillogással fürkésztek engem, egy pillanatra elvesztem bennük. Akkor jöttem rá, hogy minek is tűnik Ő valójában: egy angyalnak. Nála tökéletesebb embert abban a pillanatban, ha akartam volna, sem találtam volna, számomra Ő egy isteni csoda volt.

„ Couse I’ve found a girl, who stole my heart / Mert találtam egy lányt, aki ellopta a szívem

who is the one for me, she’s always  in my mind,/ aki az egyetlen számomra, midig a fejemben jár

my heart skips a beat when she’s near me,/ a szívem kihagy egy ütemet, amikor a közelemben van

I think I’ll never find a girl who’s as perfect  for me/ azt hiszem soha nem fogok találni még egy

 as you’re.”/olyan lányt, aki olyan tökéletes lenne számomra, mint amilyen te vagy.

A dal befejeztével az egész szobára csend telepedett. Megbabonázva ültem, és meredtem a fiúra, fel kellett dolgoznom a hallottakat. Féltem, hogy meghallja szívem heves dobogását, mely épp kitörni készült a mellkasomból. A szőkeség idegesen, várakozva a reakciómra dobolt mutatóujjával a gitár oldalán.

-          -Ez… gyönyörű volt.

Ennyit tudtam csak kinyögni. Fogalmam sem volt, mit mondjak, gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, arcomra pedig levakarhatatlan mosoly ült. A kedvem messze a fellegekben járt, teljesen megbizonyosodtam róla, hogy ez életem legszebb estéje, sőt, legszebb napja!

Annyira elkalandoztam, hogy a szőke fiút nem láttam magam mellett, amikor oldalra pillantottam. Ijedtség tört rám, féltem, hogy ez mind csak egy álom volt, amiből most keltem, és azonnal visszaesek a rideg valóságba.

-          -Loren. Ide tudnál jönni, kérlek?

Megkönnyebbültem sóhajtottam, hogy ez még mindig vagy az álmom, vagy a tökéletes valóság. Már amennyire megkönnyebbülten. Úgy éreztem, a mai napi ételbevitelem azonnal vissza fog jönni izgalmamban. Egy nagy sóhaj után felálltam a helyemről, majd a hang irányába fordultam. Lassan, remegő lábakkal közeledtem a nekem háttal álló Niall felé, aki két kezével az asztalra támaszkodott, háta ütemesen emelkedett, ahogy vette a levegőt. Megálltam mögötte. Az egész szobát lélegzetvételünk hangja töltötte be, éreztem a fiún, hogy valamit tenni szeretne, de nem tudja, vagy nem meri. Másodpercekig álltunk így, csöndbe burkolózva, amikor hirtelen megfordult, és szólásra nyitotta ajkait. A tekintetem kezére terelődött, amelyet felém nyújtott, ám nem üresen. Egy gyönyörű, vér vörös színű rózsa pihent ujjai között, zavartan pislantott rám.

Remegő kezekkel vettem át a gyönyörű növényt. Orromat azonnal megcsapta a pompás rózsaillat, ahogy beleszippantottam a szirmokba.

-          -É-én…tudom, furcsán fog hangzani, de az elmúlt három napban, csak te jártál a fejemben. Nem tudom mi van velem, vagy, hogy miért, de úgy érzem, teljesen megnyugtat a közelséged, és…vonzódom hozzád. A közeledben szeretnék lenni, de nem tehetem… - sóhajtott. – Ha tehetném, itt maradnék, és megvédenélek Jaymitől, és mindentől. Rengeteget gondolkodtam azon, mit is adhatnék neked, ami emlékeztetni fog rám. Emlékszel, amikor segítettem a matematikában? Ott láttalak először szívből mosolyogni. Akkor mertél először közel jönni hozzám. Megöleltél. Nem tudod, nekem milyen sokat jelentett az az ölelés. A fehér, mintás pólómban voltam. Így arra jutottam, hogy ez lesz a tökéletes ajándék. Amikor ránézel, gondolj majd rám, és jusson eszedbe, hogy valaki jó pár száz kiló méterrel arrébb szintén rád gondol. Mert egy csodás lány vagy, Loren. – mosolyodott el. Háta mögé nyúlt, majd megpillantottam a bizonyos pólót, amit szintén felém nyújtott. Megszeppenve vettem át a puha anyagot, amely Niall illatától pompázott. Úgy éreztem magam, mint egy teljes csődtömeg. Nem tudtam feldolgozni a szavait. Nekem soha, senki nem mondott még ilyen szépet! A könnyek rohamosan gyűltek a szemembe, ám ezek nem szomorú könnyek voltak. Örömkönnyek! Ez a gyönyörű, tökéletes fiú, az előbb csodálatosnak nevezett, nekem ajándékozta a pólóját, és azt kérte, emlékezzek rá. Úgy éreztem belülről azonnal szétrobbanok az érzéstől. Nem akartam, hogy elmenjen. Ő az egyetlen fiú, aki valaha is közel került hozzám Jaymin kívül, aki ilyen gyönyörű dalt írt Nekem, illetve megajándékozott egy személyes dolgával. A legfontosabb, pedig: az egyetlen fiú, aki lányként nézett rám, nem pedig egy szerencsétlen, idióta gimisként, aki egy szürke kisegér. Mindenek ellenére elfogadott olyannak, amilyen vagyok, három találkozás alkalmával megtudott rólam olyat, amit még a több éve ismert személyeknek sem mondok el, nem zavarta a szótlanságom, a  félelmem, segített nekem. Azt hiszem, Ő az az ember az életemben, aki iránt először érzek olyat, amit a filmekben is szoktak a főszereplők. Ha régebben valaki azt mondta volna nekem, hogy három nap alatt ennyire megszeret valakit, talán kinevettem volna. De itt vagyok, az élő példa, hús-vér ember, hogy már pedig ez lehetséges!

-          -Elmondhatatlanul sajnálom, amit tesznek veled. Amin keresztül kell menned. –sóhajtott. – De bízom benned, hogy túl leszel rajta, mert erős vagy! A legerősebb lány, akivel valaha is találkoztam. Tudod, kevésnek tűnik ez a három nap, de még is elég volt arra, hogy rájöjjek, nem minden nap találkozik az ember egy ilyen különleges lánnyal. – tűrt egy kósza hajtincsemet a fülem mögé. - Talán, nem véletlen ez az egész. Hogy most itt vagy, az öltözőmben. Velem vagy. Tudod, hiszek benne, hogy mi még találkozni fogunk. Loren, nagyon szeretném, ha néha írnál nekem. Vagy vedd fel a telefont, ha hívlak, hogy halljam a hangod. És tudod… nagyon hiányozni fogsz. –hajtotta le szégyenlősen a fejét, de tekintetét újra rám emelte. – Mert…én…én… érzek irántad valamit.

Megbénulva álltam egy helyben, úgy éreztem a szívem azonnal kitör a helyéről, az ájulás veszélye kerülgetett. A levegőt egyre szaporábban vettem, Niall szavai visszhangzottak a fejemben. Ez az egész helyzet, olyan álomszerűnek tűnt. Azt kívántam, bárcsak sosem lenne vége ennek a napnak, ennek a percnek, ennek az egész helyzetnek.

Mire feleszméltem merengésemből, egy puha ajkat éreztem meg az enyémen. A rózsa, és a póló egyszerre esett ki mindkét kezemből ijedtemben, próbáltam megtartani az egyensúlyom. A szőkeség jobb keze derekamra siklott, lassan húzott közelebb magához. Ahogy mellkasunk összeért, éreztem szíve heves lüktetését, amely pont olyan gyors volt, mint az enyém. Testünk között egy milliméter hézag sem tátongott. Ruhán keresztül is égetett tenyerének forrósága, a bőröm perzselni kezdett. Nyelvével óvatosan nyalta meg alsó ajkam, bejutásért esedezve, amit azonnal megkapott.

Én még sohasem csókolóztam senkivel, Jaymit kivéve. Ő mindig erőszakosan, érzelmek nélkül csókolt meg, undorodtam tőle. De Niall csókja…szöges ellentéte volt Jaymiének! Nyelve édesen keringőzött az enyémmel, ajka puhaságára örökké emlékezni fogok. Ebben a csókban minden benne volt. A szeretet, a remény, a szomorúság, a félelem. Szeretet, mert úgy érzem, mindketten ugyan azt érezzük a másik iránt. Remény, hogy talán, egyszer újra találkozunk, és nem kell ennek a pillanatnak véget érnie sohasem. Szomorúság, hogy holnapra már több száz kiló méterre leszünk egymástól, és félelem, hogy talán sohasem látjuk egymást újra viszont.

Bal kezét arcomra helyezte, lassan simított végig puha bőrömön. Az egész testemet végigjárta a jóleső bizsergés, férfias illata kényeztette az orrom.

Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, egymás csókolva, de az időérzékemet már rég elvesztettem akkor. Csak Ő számított, hogy itt van, velem.

Egy pillanatra sem állt meg, édesen falta ajkaimat, kezemet szőke hajába vezette. Ahogy tincsei közé siklottak ujjaim, haja puhasága úgy érintette a bőröm, mintha selyem lenne. Bármennyire is éreztem, hogy teste megfeszül érintésem hatására, ugyan olyan gyengéden folytatta azt, amit elkezdett. Mintha, félt volna, hogy megbánt engem. Vagy, hogy megijedek tőle. Azt hiszem, teljes nyugodtsággal jelenthetem ki, hogy Ő az az ember, akitől soha nem tudnék ezek után félni, haragudni. Mert… fontos számomra!

~14~ Babázás

Sziasztok!:)
Megérkeztem a következő résszel. Ne haragudjatok, amiért ilyen lassan hozom őket, de borzalmas az órarendem és az iskola.:( Rengeteget kell tanulom, már most teljesen kikészültem... Remélem nektek azért jól telik az iskola!:)
Jó olvasást a részhez!♥

xoxo smile--girl.:)))

Az egész koncertet ámulva néztem végig. Hihetetlen, mennyi energiájuk van a fiúknak, és milyen hangjuk! Nem egyszer rázott ki a hideg egy-egy daluknál! Na meg persze a bolondozásuk… Jókat nevettem rajtuk! Bár, a nevüket még mindig nem tudom, de a csíkos pólós fiú és Niall kézen fogva futása nagyon megmosolyogtatott. Sohasem gondoltam volna, hogy tényleg eljutok egy ilyen koncertre, ilyen helyen állhatok végig. Elmondhatatlanul hálás vagyok mindezért a fiúknak –főképp Niallnek- egy álmom vált valóra nekik köszönhetően.

Ha akartam volna sem tudtam volna nem észrevenni Niall tekintetét, amely nem egyszer kalandozott el az én irányomba. Olykor-olykor egy mosolyt is eresztett mellé. Ó, az a mosoly! Olyankor zavartan hajtottam le a fejem, persze a mellettem álló kedves hölgy mindent észrevett a kis jelenetekből, mosolyogva bökött oldalba, ami megnevettetett.

Egy-egy daluk nagyon ismerősen csengett, szinte biztos voltam benne, hogy már hallottam. A lábammal ütemre doboltam a jobbnál-jobb számokat, meglepetésemre a koncert végére Lou-val táncra perdültünk. Nem szokásom táncolni, mert egyáltalán nincs hozzá tehetségem, de valahogy az a hangulat amit a One Direction teremtett táncolást követelt. Életemben nem voltam még ilyen felszabadult, és ez… jó érzés volt. Hogy két óráig nem kellett sem a „családommal”, se semmi egyéb problémára gondolnom. Nem gondoltam arra, hogy Niall holnap már nem lesz a városba, és többet nem láthatom, arra sem, hogy egy vadidegen előtt égetem le magam teljesen a botlábammal. Csak jól éreztem magam. A jó kedv: ez az, ami hiányzik az életemből. Az önfeledt kacagások a legjobb barátokkal, eszeveszett bulizások az iskolatársakkal. Sajnos nekem ezek közül egyik sem adatott meg. Emilynek köszönhetek mindent, ő az, aki valamennyi fényt hoz szürke életembe. Vele tudok lenni az, aki vagyok, ő nem ítél el, elfogad olyannak, aki vagyok, minden alkalommal mellém áll. Bármennyire is hangzik furcsán, számomra ő jelenti a családot. Sokkal több szeretet és figyelmet kapok tőle, mint az állítólagos „szüleimtől”. Számukra egy kolonc vagyok. Egy hasznavehetetlen, nyavalyás kölyök, aki csak arra jó, hogy legyen kit lehordani, ha rosszul csinált valamit, legyen kit ugráltatni minden egyes apró dologért.

Az utolsó szám is elhangzott, a tömeg fülsüketítő ujjongásba kezdett, a színpadra szalagok ezrei hullottak, néhány bevállalósabb lány melltartókat dobált, egyesek pedig ’I ♥ U’-s plüssállatokat hajítottak imádottjuk orra elé. Miután kissé csöndesedett a hangzavar, Niall köszönőbeszédbe kezdett. A hangja betöltötte az egész arénát, fülembe, mint ínycsiklandó illat az orrba, úgy kúszott be gyönyörű hangja. Tudom, hogy már nem énekelt, ez a rendes beszéde, de számomra gyönyörű az a hang. A karomon láthatóvá vált a libabőr, ámulva hallgattam a beszédet. Fel sem foghatom, mily’ odaadással és őszinteséggel ejti ki minden szavát. Hangjából kihallatszik, hogy teljesen komolyan gondolja minden egyes kijelentését,tényleg ilyen fontos számára mindez.

Lou hangja villámcsapásként rángatott vissza a valóságba.

-          -T-tessék? Megismételnéd, kérlek? – hajtottam le fejem zavaromban.

-          -A fiúk a másik oldalon mennek majd ki, onnan pedig az öltözőjükbe mennek. Addig megmutatom neked Luxot, rendben? –mosolygott kedvesen.

Arcomon hatalmas vigyorral bólogattam hevesen, ezzel jelezvén tetszésem. Mint egy kisgyermek, aki játszótérre megy, úgy követtem Lou-t. Már nagyon vártam, hogy megnézhessem a kislányát. Nyilvánvalóan ugyan olyan bájos, és elbűvölő, mint az anyukája.

A folyosón lépkedve rengeteg ember pillantását éreztem magamon. Szinte hallottam a fülemben a fejükben motoszkáló kérdéseket : „Ő mit keres itt?! És egyáltalán ki ez?!” Zavaromban az ujjaimat piszkálva követtem Lou-t, aki mindenkinek intett, vagy köszönt. Egyre idegesebben követtem az előttem haladó személyt, ám amikor megpillantottam a „Lou Teasdale” feliratú ajtót, minden aggodalmam elszállt.

A szobában egy fiatal lány –nem lehetett több 20-nál- ült, kezében egy tündéri kislánnyal. Arcomra azonnal mosoly szökött, ahogy a babára néztem. Gyönyörű szőke haját bóbiták ékesítették, a rózsaszín ruhácskájában úgy festett, mint egy kis királylány.

-          -Szia, drágám. – vette kezébe Lou a kislányt. – Loren, ő itt a segédem, Julie, Julie, ő itt Loren, Daniel és Patricia lánya.

Julie mosolyogva közeledett felém, majd két puszi után egy ölelést is kaptam. Kissé viszolyogva, de viszonoztam azt. Meglepett ez az egész helyzet, hogy itt ilyen kedves, és nyílt emberek vannak.

-          -Szia! örülök, hogy megismerhetlek!

-          -Öm… Én is, igazán. –motyogtam lányos zavaromban.

-          -Gyere ide, Loren, nyugodtan megfoghatod Luxot. Na, szóval ő lenne itt a kislányom.

Büszkén csókolta meg lánya homlokát, majd védelmezően átölelte. Lekuporodtam a Lou melletti székre, majd óvatosan én is a kezembe vettem a kislányt. Arcán óriási vigyor ékeskedett, a kezében lévő egyik játékát rágta. Gyönyörű volt az a kislány!

-          -Na hát, szóval te lennél Lux. Nagyon szép baba vagy, ugye tudod? De szép játékod van, megnézhetem?

Boldogsággal telien kezdtem játszani Luxszal. Az a kislány egy tünemény! Kacagva fogócskázott velem – persze hagytam nyerni- , megszemlélte a hajam, apró kezecskéivel az arcomat fixírozta, majd egy puha labdát szedett elő. Furcsán hangozhat 16 éves korom létére, de nagyon jól éreztem magam vele. Imádom a gyerekeket,  szerencsére gyorsan megtalálom velük a közös hangot.

-          -Loren! Julieval el kell mennünk a kellékekért, ott hagytuk őket a fiúk öltözőibe. Megtennéd, hogy addig figyelsz Luxra? Ahogy látom nagyon szeret téged. –fejét oldalra biccentve vizslatott minket mosolyogva.

-          -Természetesen! Ezer örömmel! –vágtam rá azonnal. Ahogy kiléptek az ajtón, egy kissé ideges lettem, hiszen ha valami történik Luxszal, az az én hibám lesz! Inkább leültem vele a fotelre, majd ott dobáltuk egymásnak a labdát. Aranyos nevetésétől visszhangzott az egész szoba. Hogy hogyan is lehet ilyen elragadóan bájos egy kisgyerek, azt hiszem, örök rejtély marad.

Percekkel később nyitódott az ajtó. Gondoltam Louék rétek vissza, de fülemet egy olyan nevetés ütötte meg, amit százezer közül is felismernék. Riadtan kaptam a fejem az ajtóhoz, ahol a szőke hajkorona tulajdonosát fedeztem fel, miképp engem és Luxot vizslatja, ahogy a csöppség éppen a kezemben pihen, miközben pörgetem, akár egy repülőt.

A szívem verése háromszorosára emelkedett, ahogy közeledni kezdett felénk. A pulzusom az egekbe szökött, amint tekintetünk találkozott.

-          -Szia te kis rosszcsont? Mi újság? –csípte meg játékosan Lux arcát, mire a kislány hangosan felkacagott. Niall mosolyogva vette át a kezemből, és egy cuppanós puszit nyomott pofijára.

-          -Hű, te aztán nehéz lettél, picur. Mennyit eszel te? – nevetett fel a szőkeség, majd az ég felé dobta Luxot, aki tized másodperc alatt visszaesett Niall karjaiba. Ezt a mozdulatsort még megismételték párszor. Arcomra mosoly szökött, ahogy Niallt néztem, miképpen bánik a csöppséggel. Úgy viselkedett, mintha a saját gyermekével játszana, olyan áhitattal, és szeretettel.

-          -Kerestelek, de aztán az öltözőmben találkoztam Louval, és ő mondta, hogy itt talállak. –szólalt meg az ír fiú.- Egyébként hogy tetszett a koncert?

-          -Eszméletlen jó volt!  - fakadtam ki. – Soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam, mint ma este. Köszönök mindent.

-          -Ennek nagyon örülök. És,egyébként, hogy is történt ez a nem-tudok-bejutni eset? Patriciáékat nem akartam megkérdezni ezzel kapcsolatban.

Nagyot sóhajtva ültem le a kanapéra, Niall szintén így cselekedett, Luxot pedig az ölébe vette.

-          -Tudod… Jamyit hozták el a koncertre, nem engem. Otthon hagytak… Nem tudják, hogy itt vagyok! De a tegnapi eset után, úgy éreztem muszáj beszélnem veled. –hajtottam le a fejem. – Nézd, én tényleg nem akartalak megbántani, elmondhatatlanul sajnálom, de te nem ismered Jaymit, és, hogy mikre képes… - éreztem, amint a szemeimet elöntik a forró könnyek, de folytattam. – Én…szóval, el akartam jönni. Ezért, amikor mindenki elment, felöltöztem, titokban fogtam egy taxit, és eljöttem ide. De elfelejtettem, hogy nincs jegyem, és nem tudok anélkül bemenni. Hiába mondtam az őrnek, hogy Patriciáék lánya vagyok, kinevetett. És… utána jött az ötlet, hogy téged felhívhatlak. Én… köszönöm. És még egyszer bocsánatot szeretnék kérni mindazért, amit tettem.

Éreztem, amint az arcomon végigfolyik a gyengeségem első jele: egy kövér könnycsepp. Másodperces csönd telepedett közénk, mintha Lux is megérezte volna, hogy ez kínos téma, csendben figyelt hol engem, hol Niallt. A szobát egyedül a lámpa zúgó hangja töltötte be, illetve, a levegővételeink. Niall nagy levegőt vett. Vártam, hogy kimondja a véleményét, még ha az negatív is, de csak tudni szeretném, mennyire haragudott meg rám.

Az ajtó hirtelen kinyílt, Lou lépett be rajta hatalmas vigyorral az arcán, de amint meglátta gyászos arcunkat, azonnal elkomorult az arca.

-          -Ö, minden rendben? –puhatolódzott. – Loren, te sírsz?! –hőkölt hátra.

-          -Minden a legnagyobb rendben. –erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Csak ásítottam, és ha ásítok, akkor mindig könnyezek. –nevettem fel. Lou arca látszólag megkönnyebbült, ismét mosolyogva vette át Nialltől Luxot.

-          -Köszönöm, hogy vigyáztál rá Loren.

-          -Igazán nincs mit. Tündéri egy baba. –simítottam meg a pici arcát.

-          -Lou, azt hiszem, mi most megyünk, rendben? –köhintett fel mellettem Niall, tekintetét az enyémbe fúrta.

-          -Ó, rendben. Örülök, hogy megismertelek Loren, remélem, hogy lesz még alkalmunk találkozni!

-          -Részemről a szerencse.

Két puszi után Niall kinyitotta előttem az ajtót, majd illedelmesen maga elé engedett.

-          -Erre van az öltözőm. –mutatott az irányba, majd egy biccentéssel jelezte, hogy kövessem. Szótlanul ballagtam mögötte izzadó tenyérrel vöröslő arccal, remegő végtagokkal. A válaszra vártam, amit nem tudott elmondani. Bizonytalanul futott át az agyamon minden lehetséges válaszlehetősége, de végül egy dolog mellett voksoltam: a remény, hogy talán nem haragszik.

~13~ Koncert

 

Sziasztok!:)
Hú, nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, amit az előző részhez kaptam ! :) Eszméletlenek vagytok!♥ Illetve a sok pipáért, és a 6000. oldalmegjelenítést! :)♥
Sajnos azt kell mondanom, hogy csak minden hétvégén fogok tudni részt hozni, de előfirdulhat, hogy nem minden héten.:/ Borzalmas az órarendem, rengeteget kell majd tanulnom! (azt mondom, addig örüljetek, amíg nem vagytok 10.-esek...) Nagyon sajnálom! :(
Jó olvasást a részhez, remélem tetszeni fog, bár szerintem kicsit lapos! :)xxx

xoxo smile-girl.:)))

Az úton, nem éppen a legveszélymentesebb dolog rohanni a taxik mellett, de abban a pillanatban nem tudott zavarni. Futottam, mit sem törődve, hogy nem vagyok a legkényelmesebb öltözetben. Megpillantottam a hatalmas arénát, ahol a koncert lesz. Megálltam egy pillanatra. A levegőt nehezen vettem, szabály szerűen lihegtem mint a kutyák, a tüdőm szúrt, a torkom megfájdult, ugyan is a torkomon vettem a levegőt futás közben, ami nem volt a legjobb ötlet.

7.49 volt, de még mindig jókora sor állt az aréna előtt. Néhány lányt fellökve furakodtam előre a sorban, nem foglalkoztam a „héj, ne tolakodj”, „állj a sor végére” kiáltásokkal. Az volt e legkisebb bajom, hogy néhány fan megharagudott rám. Még is van haszna a sok buszozásnak – megtanultam jól tolakodni. Ahogy közelítettem a bejárathoz, akkor jutott eszembe valami. Egy borzalmas nagy hiány. Jegy!Nincs jegyem! Nem fognak beengedni!

Pánikrohamot kaptam. A levegő nehezen akaródzott eljutni a tüdőmig, minden levegővétel szúrt. Mindezt azért tettem meg, hogy itt kint álljak a koncert végéig? Nem adhatom fel ennyivel!

-          -Kisasszony. A jegyét kérem. – állított meg a biztonsági őr.

-          -Én…  Patricia és Daniel gyermeke vagyok. Engedjenek be. – szipogtam a könnyeimmel küzdve. –Ismerem a One Directiont, higgyen nekem! Be kell engednie!

Mögöttem hangos nevetés csapta meg a fülem. Az őr is nevetésbe torkollott, és rosszallóan rázta meg a fejét.

-          -Hogy én ezt mennyiszer hallottam már. –forgatta meg a szemét. –Kisasszony, megkérem, hogy álljon ki a sorból.

Niall szemszöge

Az öltözőmben félmeztelenül válogattam a ruhák között. Sosem csináltam az ilyesmiből nagy ügyet, de ez más. Most itt lesz Loren is. Nem lehet rólam rossz véleménnyel.

Nagy nehezen, de a végén úgy döntöttem olyan maradok, mint eddig. A „Crazy Mofos”-os kedvenc pólómat aggattam magamra. Annyira imádni valók a directionerek! Amikor kiírtam annó azt a tweetet, nem gondoltam volna, hogy ennyire oda lesznek ezért a „crazy mofos” dologért. Aranyosak.

„10 perc kezdésig” – hallottam meg a jól ismert hangot. 10 perc múlva színpadon leszek. Látni fogom a több ezer rajongót, a sikítozó tömeg fogja megtölteni az egész óriási arénát. A maximumot kell nyújtanom, Loren miatt.

A tükörben még megigazítottam a frizurám, amit nemrég fejezett be a fodrász, egy bátorító mosolyt küldtem magam felé, illetve leellenőriztem, hogy a tervemhez szükséges eszközök rendben vannak-e.

-          -Niall, gyere! –szólt be az ajtón Louis. Bólintottam, majd megindultam feléjük. Hirtelen meghallottam a telefonom csörgését az asztalon.

-          -Egy pillanat! –intettem le a fiúkat, akik kissé idegesnek tűntek. Amint a kezembe vettem a készüléket, majdnem leejtettem. „Loren” villogott a kijelzőn. Gondolkodás nélkül húztam el a zöld csíkot.

-           -Háló?

-          -Niall, kérlek, engedj be! Itt állok az aréna előtt, az őrök nem engednek be, mert nincs jegyem!

-          -Tessék? –döbbentem le. – T-te… még nem vagy bent? Hol a jegyed? Jézusom, azonnal indulok.

Meg sem várva válaszát futva rontottam ki az ajtón, mit sem törődve a fiúk kiabálásával. Csak egy dologra tudtam gondolni: Loren kint van. Nem gondoltam rá, hogy mi történhetett, miért nincs jegye, és mért egyedül van, a legfontosabb jelen pillanatban az volt, hogy bejusson. A folyosón rohanva többen utánam kiáltottak a managementből, hogy merre rohanok, kezdés van, de nem válaszoltam.

-          -Niall? Hova a francba mész? – hallottam meg Paul ideges hangját. Oó. Ezért még kapni fogok.

Olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogyan csak tudtam. A főbejárati ajtóhoz rohanva néhány directioner sikítva integetett nekem, illetve kérték –pontosítva üvöltötték- hogy álljak meg egy képért. Nagyon imádom a rajongóinkat, nekik köszönhetek mindent, de most nem lehet. Nincs erre időm. Néhány biztonsági őr akcióba is lendült, hogy lefogja a korlát alatt átbújt őrült fanokat, míg én céltudatosan törtem előre. Megpillantottam őt. Könnyeivel küszködve állt az őr mellett, aki közben a jeggyel rendelkezőket engedte be.

-          -Engedje be, velem van! – kiáltottam oda az őrnek, miközben Lorenre mutogattam. A lányok egy emberként indultak át, nem érdekelt őket az őr. Áldom Pault, amiért jó pár nagydarab ’security men’-t rendelt ide. Most nagy szükség van rájuk. Loren tekintete megtalálta az enyémet. Törékeny teste próbált átjutni a lányokon, akik egymás haját tépve üvöltötték a nevem. Ó, jaj. Biztos jó ötlet volt ez? Az őrök mögé lépve kértem meg őket, hogy engedjék be Lorent. Bólintottak, de láttam rajtuk, hogy ez nem lesz egyszerű feladat. Lefogni százat, beengedni egyet. Miközben mindjárt kezdés van.

-          -Gyere Loren, ott! – kiabáltam át a tömeg hangját, miközben az egyik őr lábaira mutattam. Köztük át tud mászni! Loren ügyesen megoldotta a feladatot. Mint a villám guggolt le, majd mászott át az őr lábai közt. Bármennyire is meg akartam nézni tökéletes arcát, szemeit, mindenét, meg akartam ölelni, nem volt rá idő. Felcsendült az elő zenekar hangja. Akkor, még van kb. 10 percem legjobb esetben. Kézen ragadtam Lorent, és húzni kezdtem. Futva haladtunk visszafelé. A folyosón áthaladva egészen a színpad mögötti részig, ahol megkapjuk a  mikrofonokat, várunk, hogy színpadra léphessünk. Bombaként robbantunk be a srácok közé. Lihegve vettük a levegőt mindketten, az biztos, mára megvan az edzésem…

-          -Loren? – kérdezték a fiúk egyszerre, leesett állal.

-          -Te nem a szüleiddel vagy az első sorban?

-          -Nem…kaptam…jegyet…és…az…őr…nem…engedett…be… -lihegte.

-          -De akkor ki van a te jegyeddel?

-          -Jaymi.

A düh hirtelen eluralkodott rajtam. Annyira tudhattam volna, hogy Jaymit hozzák el helyette! Már megint az a szemétláda akadékoskodott bele mindenbe.

Hirtelen egy kezet éreztem meg a hátamon. Liam nyugtató pillantásával találtam szembe magam.

-          -Nyugi, haver, oké?

Bólintottam.  Még időm sem volt megcsodálni Őt. Lábaira tökéletesen passzolt a csőnadrág, vékony derekát kiadta a dzsekije. Bámulatosan nézett ki! Arca kissé kipirult volt a futástól, pár izzadtságcsepp csordogált homlokán, de nekem így volt tökéletes. Annyira elvesztem a nézésében, hogy Liam bökött kicsit oldalba. Zavartan néztem körül, szinte mindenki rám meredt,Loren pedig lányos zavarában lehajtotta a fejét.

-          -Mindenre kíváncsiak vagyunk a koncert után. – ölelt át Lorent Louis fél kézzel, majd megnyomta az orrát. Loren felkuncogott, arrébb lökte Louist. Elmondani nem lehet, milyen csodásan áll neki a mosolygás.

-          -Niall nagyon várt ám rád. Ne tudd meg mennyit hallgattuk, hogy "itt lesz Loren, a maximumot kell nyújtanom", stb.  – szólt közbe Harry nevetve. A fiúk is felnevettek. Éreztem, ahogy az arcom elönti az égető érzés. Tuti, hogy egyszer megfojtom ezt  a négy idiótát!

Kintről hatalmas tapsszó szűrődöttbe. Befejezte az elő zenekar. Zayn a szokásos hangbemelegítését csinálta, Harry Louisval boxolt, Liam pedig nagy levegőket vett. Én pedig… nos, én Lorent néztem lendületlenül. Annyira aranyos, amikor elpirul. Olyankor lehajtja a fejét, a füle mögé tűzi az egyik kósza hajtincsét, majd magában mosolyog.

A kezünkbe kaptuk a mikrofonokat. Akkor, show time! Kintről már óriási őrjöngés hallatszott.

-          -Itt menj át ezen a folyosón, és ott lesz egy ajtó. Menj be ott, a színpad oldaláról fogod akkor látni a koncertet. Mi is ott fogunk kimenni párszor. – mosolyogtam rá, kezemmel pedig az irányt mutattam. Halványan bólintott majd elindult. Rendben. Ha már Ő itt van, baj nem lehet! 3…2…1.. Indulás a színpadra!

Loren szemszöge

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt állok a színpad oldalsó bejáratánál, belátom az egész színpadot, a fiúkat. Amennyit látok a közönségből, már az eszméletlen tömeg! Életem első koncertjén vehetek részt! Nagyon hálás vagyok Niallnek, hogy behozott. Mindent neki köszönhetek. Majdnem lekéste a koncertet miattam! Egy biztos, áldott jó szíve van ennek a fiúnak!

Hirtelen egy hangot hallottam meg mellőlem.

-          -Szia. – mosolygott rám egy kedves nő. Kissé ijedten pillanthattam rá, mert felnevetett. – Ennyire megijesztettelek? Lou Teasdale vagyok. Láttalak Niallel futni a folyosón. –mosolygott.

-          -Öm.. Jó estét!  Loren Wendy. –fogtam vele kezet.

-          -Jaj, ne legyél butus, tegezz csak. Nem vagyok olyan öreg.

-          -Rendben. – mosolyogtam vissza.

-          -Szóval…honnan ismered Niallt? Vagy a fiúkat? Nem akarok tolakodónak tűnni, de nem sokszor szoktak behozni ide valakit. Vagyis, csak Perrie meg Eleanor volt már itt párszor, de most ők is az első sorban vannak.

-          -Én…szóval.. Daniel és Patricia örökbefogadott lánya vagyok. –hajtottam le a fejem. Lou ajkai „o” alakot formáltak.

-          -És mért nem velük vagy? Ott ülnek az első sorban.

-          -Hosszú történet. –sóhajtottam.

-          -Ó, értem. Akkor nem szeretnél róla beszélni ezek szerint. Semmi baj, megértem. – simította meg a vállam.

Pár percig még beszéltünk, majd észrevette, milyen átéléssel nézem a koncertet, így abbahagyta a fecsegést, és ő is velem együtt hallgatta a fiúkat. Nagyon szimpatikus ez a hölgy. Nagyon sokat tud beszélni, és igazán kedves egyéniség. Amint megtudtam, van egy kislánya is, aki szintén itt van. Sőt, azt is mondta, hogy megmutatja nekem a koncert után. Imádom a kisgyerekeket! Nem lehet rájuk haragudni, olyan ártatlanok és aranyosak.