~4~ Védelmezés

Sziasztok!:)
Újra itt vagyok, hazajöttem, és meghoztam az új részt! Köszönöm mindenkinek, aki jó utazást kívánt, nagyon jól éreztem magam! :) Ha valaki szeretne több mindent megtudni róla, kövessen be Twitteren , szívesen beszélek mindenkivel!  :)xx
Köszönöm a sok pipát, és a kommenteket! ♥ Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást! x

--

- Kérlek! Ne csinálj semmit! Ha megtudja, hogy elmondtam… -a mondat végére elhalkult a hangom. Belegondolni sem akartam a következményekbe.

- Nem hagyom, hogy bántsanak!

Ahogyan rám nézett, elhittem neki, hogy igazat mond. De nem tehet semmit ez ellen. Ez az életem, senki sem tudná megváltoztatni, főleg, egy idegen nem, aki egy világsztár. Hirtelen, egy rikácsoló hang hallatszott lentről.

-         - Loren! Összetörted a poharat, és nem takarítod össze? Komolyan? Te meghibbantál? Bele is léphettem volna!  - üvöltött Patricia. Ijedten próbáltam felállni, de a szőkeség lenyomta a két vállam az ágyra.

-         -Maradj. Most nem tudsz járni így, megmondom, hogy én voltam, rendben? –halványan bólintottam. – Ne nagyon mászkálj a mai nap folyamán, elég csúnya sebeid vannak, és azt hiszem fájni fognak, ha rájuk állsz. –vakarta a tarkóját. Felállt mellőlem, a takarómat rám terítette, majd egy mosoly után kilépni készült a szobából.

-          -Várj! –szóltam utána. Hirtelen megtorpant, fejét hátrafordította felém. –Köszönöm!

Elmosolyodott, majd egy bólintás után elhagyta a szobát. A fejemet a párnámba mélyesztettem. Velem még sohasem volt egy fiú sem ilyen kedves, mint Ő. Érdekelte, mi van velem, segíteni akart. Csak egy dolog van, amit nem értek: miért tette? Hiszen én csak egy szerencsétlen, szótlan lány vagyok, akit minden fiú elkerül, legjobb esetben elidőz a tekintetük a mellkasomon illetve a fenekem. De Ő még is miért tette?

Amíg a kérdések ezrei motoszkáltak a fejemben, a szemeim önálló útra keltek, és úgy döntöttek elküldenek álomvilágba.

Niall szemszöge

Sietve szedtem a lépcsőfokokat, de leérve nem szép látvány tárult elém. Patricia vörös fejjel nézett az irányomba, gondolom, Lorent várta.

-          -Hol van az a léhűtő?! –vetette felém dühös szavait. A szilánkok még mindig a földön hevertek, mindenki a konyhát állta körül.

-          -Öm… belelépett a szilánkokba, és…és le kellett kezelni a sebeit. Jelenleg fent pihen, mert lábra sem tud állni, az javaslom, most legalább egy-két napig ne keljen fel. –ajánlottam. Semmiképpen sem szerettem volna, ha dolgoztatják. Ez a lány annyira törékeny, és félénk. Gyönyörű arcán a rettegés terül el, borzalmas látni, hogy egy ilyen lány, mint ő, megijed tőlem, aki még egy legyet sem tudna bántani. Egy ilyen lányt megerőszakolt a mostohatestvére, és ki tudja, hányszor tette meg vele, illetve hányszor fogja. A düh kerített a hatalmába, ahogyan Jaymire néztem. Kezeimet ökölbe szorítottam. Legszívesebben oda mentem volna hozzá, és addig ütöttem volna, ameddig térden állva nem kér bocsánatot Lorentől. Igaz, ez ellent mondott volna az „egy legyet sem lenne képes bántani” imidzsemnek, de ezt éreztem. Meg akartam védeni a lányt, mert nem érdemelné meg ezt a sorsot. Boldognak kellene lenni, hiszen még csak 16 éves! Bulikba járni, pizsama partikat rendezni a barátnőivel, kibeszélni az iskola leghelyesebb pasijait… Ezt kellene tennie, mint minden átlagos vele egykorú lány.

-          -Hát ezt nem hiszem el. Ezt is ismét jól megcsinálta ez a kis ri… idióta! Most még is hogy takarítsuk fel ezeket a szilánkokat? Jaymi azonnal menj fel és szólj neki, hogy tolja ide a hátsóját és takarítson fel!

Jaymi arcán egy vigyor jelent meg, majd biccentett egyet anyjának jelezvén, hogy szívesen teljesíti a küldetését. Ahogy elhaladt mellettem, egy lenéző pillantással ajándékozott meg. Hirtelen megragadtam a kezét, ezzel megállásra bízva őt. Meglepett tekintettel mered vissza rám.

-          -Amint említettem, Loren most nem tud felkelni sem, és pihennie kell. Majd én megcsinálom, csak mondjátok meg, hogy merre találom a partvist és a kukát.

Minden tekintet rám szegeződött, a fiúk „mi van?!” fejjel néztek rám, Patricia pedig azt sem tudta mit mondjon.

-          -Ugyan, ne hülyéskedj, Niall. Nem engedem, hogy a vendég takarítson. –nevetett fel kínosan. – Lorennek biztosan nincs akkora baja, hogy ezt ne tudná megtenni. –legyintett.

-          -Már pedig igen is van. Ez esetben Diana vagy Jaymi szívesen segítene, ugye skacok? –mosolyogtam az említettekre. Diana már éppen rá akarta vágni, hogy nincs az az isten, de Daniel megelőzte.

-          -Igen. Srácok, szerintem ez jó ötlet. Szívesen megcsináljátok, ugye? –kérdezte zavartan gyermekeit Daniel. Arcomra egy apró rosszindulatú mosoly ült ki. Hirtelen Liam telefonja kezdett eszeveszett csörgésbe. Egy bocsánatkérés után felvette a telefont, majd arrébb állt pár méterrel. Komoly arckifejezéséből megértettem, hogy Paul az. Sóhajtva nyomta le a készüléken a piros gombot, majd visszatért köreinkbe.

-         - Elnézést, a menedzserünk volt. Srácok mennünk kellene, Paul azt mondta megszerezte mára a helyszínt így próbálnunk kell. –sóhajtott.

-          -Akkor azt hiszem, nekünk indulnunk kell.

-          --Mindent köszönünk! Isteni volt a vacsora is!

-          Igazán nincs mit fiúk. –mosolygott bárgyún Daniel. – Holnapután számíthatunk a társaságotokra? Rendezhetnénk egy grillpartit.

Pár pillanatra csöndben meredtünk egymásra a fiúkkal. Ahogy leolvastam az arcokról nem csak nekem nem volt kedvem ehhez az egészhez.

-         - Persze, itt leszünk. – válaszolt végül kedvesen Liam. Nem láthatóan megforgattam a szemem, majd az ajtó felé indultam. Elköszöntünk még egyszer tőlük, Diana valamit sutyorgott Harryvel, majd beültünk a kocsiba és a próbára hajtottunk.

*

- Na manócska, meséld csak el, mit tettél azzal a lánnyal? –nevetett fel Louis. Egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet.

- Semmit… - morogtam, majd ismét az ablak felé fordultam.

- Hú, a kis ír nagyon morcos kedvében van. – csípte meg Zayn játékosan az arcomat.

- Nem tudom, ti hogy lennétek, ha látnátok egy lány sírni, illetve az a síró lány félne tőletek, majd leejtene egy poharat ijedtébe, amikor közelednétek felé hátrálna és belelépne a szilánkba, fel kellene vinnetek a szobájába, le kellene kezelnetek a sebeit, majd ismét zokogva mondaná el nektek, hogy azért fél, mert a mostoha bátyja 15 éves kora óta erőszakolja?!

Idegesen hánytam a szavaimat. Mérges voltam, szomorú, és kíváncsi is egyben. Annyi titkot rejtegetett az a lány… Úgy érzem, meg kell tudnom őket! Meg akarom ismerni Őt, és megvédeni. Magam sem tudom, miért viselem ennyire a szívemen a sorsát, amikor még csak ma láttam először, de még is úgy érzem ez a helyes.

-T-tessék?!  - képedt el Louis.

- Jól hallottátok. –hajtottam le a fejem.

A kocsiban pár percre csönd keletkezett. Mindenki magában emésztette meg a hallottakat.

-          -Ha engem kérdeztek, nekem ez az egész család nem szimpatikus… Arról a Dianaról ne is beszéljünk. –sóhajtott Harry. – Komolyan, Liam te képes voltál igent mondani arra a meghívásra? Az a lány rosszabb, mint egy ragtapasz!

Halk kuncogást hallattunk Harry kijelentésére.

-          -Ne haragudj, de nem mondhatunk nekik nemet. Paul is megmondta, hogy ők szervezik a koncertet, ezért be kell náluk vágódnunk.

-          -Hát engem ez nem érdekel! Engem felejtsetek el! Én vissza nem megyek ahhoz a szőkéhez! –zsörtölődött tovább Harry, kezeit keresztbe fonta mellkasa előtt.

-          -Szerintem jó, hogy meghívtak.

Kijelentésemre minden fiú tekintete rám vándorolt, kérdő tekintettel néztek rám, majd elmosolyodtak.

-          -Na mi az, Niall? Csak nem a lány miatt akarsz visszamenni? –vonogatta szemöldökét Louis. Fejemet kissé lehajtottam, ugyan is arcomba pír szökött. Mi tagadás, újra látni szerettem volna.  Mindennél jobban. A fiúk felnevettek a reakciómon.

-          -De rég volt már ilyen, hogy a mi kis Niallünknek bejött valaki annyira, hogy elpiruljon.

-          -Szóljatok, ha leszálltatok rólam… - morogtam magamban.

Az út további részén az ablakhoz fordultam, és Lorenen gondolkodtam. Hogyan segíthetnék neki? Lelkiismeret furdalást éreztem, amiért ott hagytam, pedig tudom, hogy mást nem tehettem. Most pedig ki tudja, hogy mit tesz vele Jaymi. Erre a gondolatomra düh járta át a testem. Ha egy ujjal is hozzá mer nyúli ismét, nem állok jót magamért.

*

- Na, milyen volt a vacsora, fiúk? –jött elénk mosolyogva Paul. Kezet fogtunk vele, persze Lou nem bírta ki, hogy ne ölelje meg. – Én is szeretlek Louis, de leszállhatnál rólam. –nevetett Paul.

- Borzalmas! –kiáltott fel Harry. – A lányuk egyfolytában rám akart mászni…

Paul jót kuncogott Harry kiborulásán.

-          -Hát, ez az ára annak, ha valaki jól néz ki. –kacsintott rá göndör barátunkra Paul. Harry arcára egy nagy mosoly szökött, majd visszakacsintott. Rosszallóan ráztam a fejem mosolyogva.

-          -Gyertek fiúk, itt vannak a mikrofonok, kezdjük.

Paul a kezünkbe nyomta a mikrofonjainkat, majd beálltunk a helyünkre. Ámulva néztem körül a hatalmas stadionon. Az emberek azt gondolják, hogy ez nekünk semmiség, pedig nem. Amikor meglátom, hogy hol fogunk fellépni mindig elámulok illetve a szívemet melegség járja át, ha arra gondolok ezt a sok helyet pár óra múlva több ezernyi rajingó fogja megtölteni. Nem lehet elmagyarázni azt az érzést amit akkor érzek, amikor meglátom a tömött stadiont. Amikor a rajongók eszeveszett sikongatásba kezdenek. Egyfajta adrenalin bombának mondanám. Amikor kilépek a színpadra először mindig majd szétvet az ideg, nehogy elrontsak valamit, de amikor elkezdek énekelni, onnantól kezdve minden idegességem elszáll. Mindannyian egyfajta „Bulinak” fogjuk fel a koncertet, mert az is. Csak szimplán jól érezzük magunkat, nem számít, hány ezer ember néz minket, magunkat adjuk, ugyan is ilyenek vagyunk, semmi és főleg senki kedvéért nem változunk meg. Nem érdekel, ha az emberek szerint lehetnék izmosabb, mert ez vagyok én. Nem érdekel, ha az emberek szerint sokat eszek, mert ilyen vagyok. Eleinte nagyon nehéz volt nem törődni a kritikákkal, beszólásokkal, de mostanra már sikerült megtanulnom kezelni őket. Persze néha még mindig képes vagyok teljesen magamba zárkózni egy-két rosszindulatú tweet vagy üzenet miatt, de szerintem ez érthető, hogy senki sem fogadna olyan üzeneteket szívesen, amikben az áll, hogy „lépj ki a bandából, nem vagy oda való”, vagy „nem is tudsz énekelni, ásd el magad”. A fiúk ilyenkor mindig mellettem állnak, és vigasztalnak. Azt hiszem náluk jobb legjobb barátokat nem is kívánhatnék.

~3~ Kedvesség

Sziasztok!:)
Köszönöm a kommenteket, elmondhatatlanul jól esnek a szavaitok! :))xx Komolyan mondom!! Nem tudom eléggé megköszönni,hogy felvidítjátok a napjaimat ! ♥
Rossz hírrel jövök. Amint már említettem, holnap elutazom egy hétre, így nem lesz egy hétig rész, sajnálom.:((x  
Íme a következő fejezet, remélem tetszeni fog, hagyjatok kommenteket és pipáljatok!:))xxx  Ha találok majd valahol WiFit, akkor majd látni fogom a kommenteket, és ha lesz időm vissza is írok.:)x
Legyet jó hetetek,élvezzétek a nyarat! xx
sok puszi: smile-girl.:)))
 

---

A rengeteg könnycsepp hullatása, már égette a szememet, a látásom kezdett homályossá válni. A zsebemből előhalásztam egy papír zsebkendőt, azzal itatgattam a könnyeimet. Miért aláznak meg folyton? Tán erre lenne ítélve a sorsom? Hogy mindig, mindenki előtt lejárassanak, és örökké csak tűrjek? A kattogások adták jelét annak, hogy a mosogatógép szorgosan végzi a dolgát. Két kezemmel a pultnak támaszkodtam, próbáltam erőt szívni magamba. Remegő kezekkel nyúltam a szekrénybe egy pohárért, ezt követően a csap alá tartottam és hideg vizet folyattam belé. Néhány nagy korty után úgy éreztem, a lelkem kezd megnyugodni, hamarosan rendbe leszek. Ám abban a pillanatban, valaki hozzáért a vállamhoz. A pohár hangos csattanással ért földet, szilánkok ezrei vándoroltak szét a fekete csempén. Ijedtemben egy aprót ugrottam, majd megfordultam. Hátrahőköltem, ahogy a szőke hajú fiú, legalább egy fejjel magasabb alakja magasodott ki előttem. Kérdő tekintettel meredt rám a gyönyörűen csillogó tengerkék szempár mögül. A szívem eszeveszett módon kalapált, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta. Arcán a kérdések sokaságát véltem felfedezni, illetve a zavartságot. Pár pillanatig szótlanul néztük egymást, mindenféle kontaktus nélkül.

-          -Kérlek, ne sírj. –szólalt meg lágy, elhaló hangon. Mámoros hangszínét hallva a gyomrom görcsbe rándult, az arcom enyhe pírt vett fel. Észre sem vettem, hogy a könnyek ismét patakként zúdultak le arcomon. Ujját hirtelen az arcomhoz emelte, majd lassan letörölte a kósza könnycseppeket. Egy lépést közelített. Ahogy közelebb ért, magassága még ijesztőbbnek tűnt. Mit sem törődve a szilánkokkal, próbáltam hátrébb lépni, de a pult megakadályozott. A szívem mélyén éreztem, hogy tőle nem kell félnem, de a kis ördög még is belém költözött, mi szerint egy fiúban sem szabad megbíznom… Jaymi is váratlanul tette azt, amit. A talpamba hirtelen szúró érzés keletkezett. Felszisszentem. Éreztem, ahogy az apró, illetve a nagyobb darabok átfúrják a bőrömet, ami vérzésnek ered.

-         - Ne félj tőlem, nem bántalak. Megígérem. –tagolta lassan a szavakat.

A talpamban a nyomás egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Próbáltam nem törődni a fájdalommal, de nem ment. Az arcomon összehúzódtak az izmok, ahogy a szilánkok még mélyebbre hatoltak. Megemeltem a talpam, meghökkentve vettem észre, hogy a szürke zoknim alja szinte teljesen vörösbe burkolózott. A fiú ijedten váltogatta pillantását a talpam és köztem. Arra eszméltem fel, hogy kezeit a térdem alá dugja, a következő pillanatban már a kezeibe kap. Kezeimmel erősen kapaszkodtam a nyakába, féltem, hogy elenged és leejt. Fejemet a mellkasába fúrtam, férfias illata azonnal megcsapta az orrom. Ez az illat, szinte kábítószerként hatott az érzékeimre. A szemeimet behunyva vettem mély lélegzeteket. A lépcsőfokokat sietősen szedte, kezével velem. Örömmel vettem tudomásul, hogy nem arra mentünk, amerre a többiek voltak, így nem vettek észre.

-          -Merre van a fürdő? –kérdezte sietős hangon. Remegő kezemmel a szobám ajtajára mutattam. A lábával szinte berúgta a tölgyfából készült ajtót, egy pillanatra körbepillantott a szobán, míg végül megtalálta a keresett helyiséget. Óvatosan helyezett le a fürdőkád szélére. Ahogy meleg teste eltávolodott az enyémtől, libabőr futott végig végtagjaimon. A fejemet kissé lehajtva figyeltem végig a szőke fiú sürgését-forgását. Gyorsan megtalálta, amit akart. Az elsősegély dobozommal tért vissza. Letérdelt elém. Egy „minden rendben lesz” pillantást küldött felém, majd előszedte a szükséges kellékeket a csomagból. Óvatosan rátette a lábfejemre a kezét, az engedélyemre várt, hogy lekezelhesse a sebeket. Halványan bólintottam, fejemet lehajtottam lányos zavaromban. A vértől átázott zoknimat lassan húzta le a bal lábamról. Lehelyezte a vörös anyagot a padlóra, majd megemelte a lábfejemet, hogy szemügyre vehesse. Arca kissé elsápadt, majd nyelt egyet. Reméltem, hogy nem azért reagált így, mert olyan súlyos lenne a helyzet. A fájdalom már eltörpült amellett, hogy az éjszakát Jaymivel kell töltenem. Egy csipesszel kezdte eltávolítani az apró szilánkokat a bőrömből. Reflexszerűen elhúztam a lábam.

-          -Kérlek. Csak segíteni akarok. –nézett rám aggódó szemekkel. Biccentettem, majd engedtem neki, hogy folytassa. A másodpercek éveknek tűntek, a fájó érzés pedig múlni kezdett. Egy vatta pamacsra alkoholt öntött, ráhelyezte a talpamra. Legszívesebben felsikítottam volna, eszméletlenül fájt. A szemeimet erőszakosan lehunytam, körmeimet a tenyerembe vájtam.

-          -Sajnálom, sajnálom , sajnálom. –hajtogatta megbánóan. A fejemet hátra feszítettem, nem akartam, hogy ismét sírjak. Nem tűnhettem már ennél gyengébbnek. Mozdulatait folytatta a másik talpammal is. Nem tudom, mennyi ideig csinálhatta, de a fájdalom kezdett egyre jobban megszűnni. A talpam még mindig sajgott a sebek miatt, de már nem elviselhetetlenül. A fiú eltűnt a fürdőszobából. Ijedten néztem utána, hogy merre megy, de pár pillanat múlva visszalépett egy tiszta zoknival a kezében. Ahogy a talpamat vizslattam, egy fehér krémréteg borította mindkettőt. A fiú felemelt az egyiket, majd ráhúzta a zoknimat –ami ezúttal rózsaszín-fekete színben pompázott – és ugyan ezt megismételte a másikkal. Az elsősegély dobozba mindent visszapakolt, a szilánkokat egy papír zsebkendőbe csomagolva a szemetesbe dobta. Próbáltam lábra állni. Felszisszentem, ahogyan a sebek megnyomódtak. A fiú azonnal a segítségemre sietett és ismét a karjaiba vett. Óvatosan lerakott az ágyamra. Ijedten másztam az ágy legmesszebbi pontjára. Féltem, féltem tőle, hogy azt akarja tenni velem, mint Jaymi. Hogy ő is bántani fog.

Kétségbeesett arca értetlenséget tükrözött. Lassan ült le a franciaágyam végére, tekintetét egy  pillanatra sem szakította el rólam. A szívecske alakú párnámat szorítottam magamhoz, reménykedtem, hogy nem akar bántani.

-          -Ne félj tőlem. Esküszöm, nem bántalak. Nézz rám. –utasított lágy hangon. A fejemet lassan megemeltem, ránéztem a fiúra. Egyre közelebb és közelebb ült, én hiába próbáltam messzebb menni tőle, az ágy véget ért. Amint mellém ért, megállt. Zihálva, zakatoló szívvel vártam a következő mozdulatára.

-          -Bántott valaki? Kérlek, mond el. Hadd segítsek!

Hangjában a segítőkészség csengett. Olyan lágyan szólt, mint a zongoraszó. Nem válaszoltam. Üres tekintettel meredtem magam elé, az takarómat vizslattam..

-          -Bennem megbízhatsz. Tudom, hogy nem ismersz, de segíthetek neked, csak mond el, miben!

Olyan hihetően hangzottak a szavai, hogy egy perce tényleg elhittem, hogy benne megbízhatok. De ez a gondolatom gyorsan elszállt. Bármennyire is akartam hinni neki, nem ment. Nem voltam képes rá. Pár perc csendes szünet után újra megszólalt.

-          -A bátyád… Jaymi. Ő bántott, ugye?! Vagy a szüleid!?

Hangjában dühöt fedeztem fel. Meghátráltam, ahogy ránéztem mérges arckifejezésére. Észrevette rémültségem, ezért azonnal vett egy nagy levegőt, és lenyugtatta magát.

-          -Csak segíteni szeretnék. Mit tettek veled?

Hihetetlen, hogy ez a fiú mindenre rájött magától. Bekötözte a lábam, lefertőtlenítette a sebeimet és még segíteni is akar. Annyira el akartam volna panaszolni neki a bánatom, de nem is ismertem. Mi lenne, ha elmondja valakinek?

-          -Nem fogsz semmit mondani, igaz? –sóhajtott. –Figyelj. Én teljes mértékben megértelek. Nem tudom, mit tehettek veled, vagy, hogy mi történt veled, de látom rajtad, hogy valami baj van. Amikor kisebb voltam, és összekerült a banda, a fogaim kuszák voltak, én voltam a legcsúnyább a csapatban. Mindenki azzal vádolt, hogy nem vagyok a bandába illő, fenyegetéseket kaptam, előfordult, hogy a rajongók csak velem nem akartak fényképeket készíteni. Borzalmasan éreztem magam. Én is rengeteget sírtam, és jót tett, amikor valakinek kiadhattam a lelkem. Hidd el, ha elmondod, mi bánt, sokkal jobb lesz.

Elgondolkodtam a szavain. Tényleg, ez a tökéletesnek tűnő fiú ezeken ment keresztül? Hitetlenkedve néztem a kissé elérzékenyedett szőkeséget. Biztos voltam benne, hogy érzékenyen érinti a visszaemlékezés erre a témára. Fejét lehajtotta, zavartan gyűrögette a takaró rojtjait. Nem tudom, milyen ötlet vezérelt, de egyik remegő kezemet biztatóan az övére tettem. Puha, meleg bőrét érintve jóleső érzés futott át a testemen. Először a kezeinkre nézett, majd hitetlenkedve felém pillantott. Szemei úgy csillogtak, akár a tenger, amikor megvilágítja a lemenő nap fénye. 

-Én…ezt nem bírom. –nyögtem ki halkan. Egy kövér könnycsepp ismét előbukkant a szememből. –Tönkreteszik az életem…

A fiú szemében sajnálat mutatkozott, illetve segítőkészség. Ki tudtam olvasni belőle, hogy minden áron segíteni akar, csak nem tudja hogyan. A kezét elvette az enyém alól, majd összekulcsolta őket. Az arcomra pír szökött. Sosem volt még velem kedves egy fiú sem. A bőröm forrósodni kezdett, ahogy hozzámért.

- Mit tettek veled? –kérdezte félve.

- Jaymi…Me-megerőszakolt. –böktem ki végül. Nem bírtam tovább, erőteljes zokogásba törtem ki. A következő pillanatban az orromat egy kellemes illatú férfi parfüm csapta meg, egy meleg test simult hozzám. A fiú szorosan magához húzott. Egy pillanatig lesokkolva álltam, majd hezitálva visszaöleltem. Fejemet illatozó mellkasába fúrtam. Meglepetten vettem észre szíve heves dobogását, amitől görcs keletkezett a gyomromba.  Biztatóan simította kezét fel s le a hátamon, fejét pedig a nyakamba fúrta. Teljesen megsemmisültem ölelése alatt. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Elhittem, hogy ő meg tud védeni Jaymi elől. Hogy mellette biztonságba lehetek. Nem tudom, meddig itathattam az egereket, de amikor elszakadtam a fiútól, pólóján egy átázott folt ékeskedett.

-Ne-ne haragudj. É-én n-nem a-akartam. - mentegetőztem. Puha ujját ajkamhoz érintette, jelezvén, hogy maradjak csöndbe. Egy szelíd mosolyt küldött felém, ami ismét zavarba hozott.

-H-hányszor tette veled?

Hangjában érződött a félelem. Őszintén? Fogalmam sincs. Nem számoltam…De nem kevésszer.

-15 éves koromban kezdte… - hajtottam le a fejem.

-Hány é-éves vagy?

-17 leszek.

- Jézusom. –emelte a kezét a szájához. –Rendszeresen ezt tette veled? –bólintottam. –Még mindig? –ismét bólintottam. –Tönkre teszem ezt a szemétládát! –horkant fel. Ahogy ránéztem, ökleit ökölbe szorította, szemei a dühtől izzottak. Megijedtem. Jaymi nem tudhatja meg, hogy elmondtam ennek a fiúnak.

 --------------------

Hát akkor ez volt a 3. rész.:) Remélem elnyerte a tetszéseteket! :)xx  1 hét múlva ismét jövök ! ♥ 

~2~ A vacsora

Sziasztok!:)
Első sorban nagyon-nagyon-nagyon meg szeretném köszönni a támogatásotokat, a kedves kommentjeiteket, a rengeteg pipát, és hogy elmondtátok a véleményeteket, illetve, hogy olvassátok a történetet! Gondolni sem mertem volna, hogy az első részhez már 7 (!) komment érkezik, annyira boldog vagyok, miközben olvasom őket, hogy nem tudjátok elhinni.:')) Teljesen feldobtátok minden eddigi napomat! Köszönöm !♥ A 13 tetszik pipa is szintén hihetetlen!
Nagyon örülök, ha ezt a szokásotokat továbbra i megtartjátok, mert egy bloggernek nincs is nagyobb elismerés, mint egy komment, vagy egy pipa, vagy egy új feliratkozó! ♥
A mostani részben már találkozhattok a One Directionnel, az elkövetkezendő részekben kissé lassan fognak telni az események, de a későbbiekben majd kissé felgyorsulnak.:)))
Mivel vasárnap hajnalban utazom Londonba, ezért egy hétig nem fogok tudni részt hozni, ne haragudjatok.:( Viszont ezért már most szombaton hozom az újat! :)♥
Jó olvasást! xoxo smile-girl.:))


----

A konyhában szorgoskodva azon elmélkedtem, ki is lehet az a Harry Styles. Diana szájából úgy hangzott ez a név, mintha valami félistenről lenne szó. Lehet, hogy én vagyok műveletlen a modern kori zene terén, de fogalmam sincs, ki lehet ez a fiú. Hosszú ámuldozásomnak köszönhetően, majdnem elégettem a panírozott csirkeszeleteket. Sietve vettem le a fortyogó olajjal teli lábost a tűzről. Szerencsére nem égettem el a húsokat, éppen csak annyira, hogy erőteljesebb aranybarna színt kapjanak. A desszert már a hűtőben pihent, a tányérokat már elhelyeztem az asztalon, ugyan is megtudtam, hogy öt plusz személyre kell terítenem. Ahogy a fény felé tartottam a kezemben lévő pezsgőspoharat, a sugarak megcsillantak rajta, jelezvén, a poharat egyetlen egy oda nem illő ujjlenyomat sem díszíti. Miután mindennel végeztem, kifáradva szedtem a lépcsőfokokat. A fürdőszobába érve levetettem a gönceimet, hagytam, hogy az utolsó ruhadarabom is a földre hulljon, majd beálltam a forró zuhany alá. Minden egyes forró vízcsepp kényeztette elfáradt testemet, az izmaim lassan ellazultak, élveztem a vízsugarakat. Fél óra ázás után lassan megtörölköztem, magamra csavartam a törölközőt és a szobámba mentem. Ahogyan becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót, egy halk sikoly hagyta el a torkom, a körülöttem lévő anyagot olyannyira szorítottam, hogy ujjbegyeim teljesen elfehéredtek. Jaymi kajánul vigyorgó arca nézett velem szembe, ahogyan lazán az ajtófélfának dőlt szemeit fel-le járatta a testemen, a combjaimon és a dekoltázsomon tovább elidőzve.

-Mit akarsz? –kérdeztem félve. Csak remélni tudtam, hogy nem most jött el a kedve, egy kis „szórakozáshoz”, ami nekem a szenvedést jelentette. 

- Nem tudod elhinni, milyen kívánatos vagy. –vigyorgott rám. Ez a vigyor, nyilvánvalóan jó pár lány szívét elolvasztja, de számomra ő csak egy utolsó senkiházi, a tejbe tök vigyorával. –De sajnos , hamarosan jönnek a vendégek, és nem tudom kielégíteni az igényeimet - vizslatta a körmét ráérősen- , de utána bébi, az enyém vagy. Szeretném, ha valami szexi lenne rajtad. – kacsintott. Undorodva néztem vissza rá.

- Ne nézz már így rám cica, mint aki meg akar ölni. –nevetett fel. –Megszokhatnád már, hogy nem menekülsz előlem. És ha elfogadnád a tényt, talán még élveznéd is.

A gyomromba görcs keletkezett, úgy éreztem menten feljön az egész napi bevitelem, ami összesen egy pohár tejből állt még reggel.

- Csak ezért jöttél, hogy közöld a terveidet?

- Nem. .Anya üzeni, hogy fél óra múlva jönnek a vendégek, és te leszel a felszolgáló vagy mi, szóval öltözz fel rendesen.

Bólintottam, hogy megértettem. Még egy utolsó pillantás vetett az alig takart testemre, majd kuncogva eltűnt a szobámból. Nagyot sóhajtva dőltem neki az ajtónak, arcomon egy kósza könnycsepp gördült le, ami a lábfejemen landolt. Erősnek kell lennem, nem sírhatok, most nem! Kedvetlenül baktattam a szekrényem elé. Egy fekete farmert választottam, egy egyszerű felsővel és pár kiegészítővel. Fogalmam sincs, ki fog jönni, vagy is, kik. Az utolsó szabad perceimet az ablakomba ülve töltöttem, miközben a lemenő nap vörös sugarait bámultam ámulva.

*

Magányomat a csengő hangos dallama szakította meg. Ijedtemben ugrottam egyet, majdnem a földön végeztem, mert elvesztettem egyensúlyom az ablakban ülve. Megigazítottam a ruhám, s lassan szedtem a lépcsőfokokat. Utamat egyenesen a konyhába vettem, hogy előkészítsem a vacsorát. A levest egy hatalmas porcelántálba mertem, a húst is előkészítettem a sütőből, illetve a köreteket is egy-egy porcelánedénybe helyeztem. Már kintről hallottam Diana eszeveszett nyávogását, amit valószínűleg egy fiú kedvéért vetett be. Pár perc várakozás után Patricia kiáltott be , hogy hozzam a vacsorát. Vettem egy mély levegőt, megfogtam a leveses tálat, és lassú léptekkel haladtam az ebédlő felé. Amint egyre közelebb értem, megpillantottam egy 5 tagból állú fiúcsapatot, akiknek tekintete egyből rám szegeződött. Lányos szégyenemben arcomra pír szökött, a padlót kezdtem kémlelni, mígnem majdnem elestem. Azt hittem ennél jobban már nem pirulhatok el, de még is. Arcom égetően tüzelt, középre helyeztem a tálat, és próbáltam minél előbb elmenekülni a helyszínről.

- Szia! –köszönt a csapat egyszerre. Azonnal megálltam. Egy nagy sóhaj után visszafordultam, zavartan motyogtam egy „sziasztok” szerűséget, de még én magam is alig hallottam meg.

-Ő nem vacsorázik velünk? –kérdezte egy fiú hang. Tekintetemmel a hang irányát kerestem. Egy szőkésbarna, felzselézett hajú, kissé fehér bőrű fiú fúrta tekintetét az enyémbe. Gyönyörűen csillogó kék szemei nehezen hagyták, hogy megtörjem a szemkontaktust, de végül jobbnak láttam ezt tenni.

- Nem! –vágta rá Diana. Egy szemforgatással néztem felé. Egy gödröcskés arcú, göndör fiú mellett ült, vagy is inkább a fiú nyakán lógott. A göndör arcán tisztán látszódott, hogy nem nagyon díjazza ezt a viselkedést Diana részéről, arckifejezésén halkan felkuncogtam.

- Srácok, ő itt a másik lányunk, Loren. Loren, ők itt a One Direction. Nem tudom, hogy hallottál-e már róluk, gondolom nem… Név szerint: Louis, Liam, Zayn, Niall és Harry.

Fejemmel egy aprót biccentettem újabb köszönésképp, majd visszavonultam a „rejtekhelyemre”. Az asztaltól hangos nevetgélés és hosszas beszélgetés hallatszott, néha teljes csend állt be, ezt betudtam annak, hogy éppen esznek. Néhányszor kipillantottam, hogy végeztek-e már, miután megbizonyosodtam igazamról, elvettem a tányérjaikat, majd felszolgáltam a főételt, utána pedig a desszertet is. A szőke fiú szinte meg sem szólalt, csak azt láttam, hogy erőteljesen kebelezi magába az ételt, újra és újra szed. Elmosolyodtam rajta. Bárcsak én is képes lennék újra jóízűen enni! A gyomrom egy hangos korgással adta tudtomra, hogy a mai nap folyamán még semmit sem ettem. A hűtőhöz lépkedtem, majd előhalásztam a vajat és a felvágottat, felvágtam egy zsemlét, miután megöltöttem alapanyagokkal mohón kezdtem falni. Nem szívesen mentem volna ki hozzájuk vacsorázni, inkább megelégedtem ezzel a szendviccsel. Egy pohár narancslével öblítettem le, ezzel le is tudtam a napi ételbevitelemet. Ahogy hallottam, a csapat átvonult a nappaliba, hogy tovább vitassanak valami halaszthatatlan dolgot.

 - Loren! Hozz valami rágcsálnivalót, nem igaz, hogy erre nem is gondoltál! –hallottam meg Daniel ideges hangját. Gyorsan végignéztem a szekrényeket, és az első kezembe akadó zacskót –ami ezúttal csokoládés keksz volt- megfogtam egy tálba öntöttem, majd sietve vittem ki a többiek közé.

- Na, végre…A nyomi képes valamit rendesen elintézni… - szólt közbe Diana. Jaymi felnevetett testvére rosszindulatú hozzászólásán. Szégyenkezve próbáltam ismét elvonulni, de egy kéz megragadott.

- Szerintem maradj itt. –javasolta Patricia. –Ha kell valami így könnyebben meghallod.

Halványan bólintottam, és megálltam az adott helyemen. Jayminek nem tetszett a helyzet, így maga mellé húzott a kanapéra, és olyan szorosan préselődött hozzám, amennyire csak lehetett. Eszembe juttatta, hogy az éjszakámat neki kell szentelnem, ismét… Szemeimbe könnyek gyűltek, de nem engedtem nekik utat szabni. Pár perc alatt felivódtak, majd próbáltam a beszélgetésre koncentrálni.

- Akkor a pontos terv. Szombaton 17:00-ra a csarnok hátsóbejáratához menjetek, ott nem fognak titeket keresni a rajongók. 18:00-kor beállítjuk a mikrofonokat, 19:00-ig próbálhattok, 20:00-kor pedig kezdés. –magyarázta Daniel a hétvégi tervet. A fiúk hevesen bólogattak.

- Juj, remélem én is elmehetek a koncertre! Ugye kapok VIP jegyet, Harry cica? –nyávogott Diana. A göndör fiú alig láthatóan megforgatta a szemét, majd bólintott egyet, és szólásra nyitotta a száját.

- Persze. –válaszolta unottan. Diana a fiú nyakába ugrott, és egy nagy puszit nyomott arcára. Daniel és Patricia meghatódva nézték lányuk „udvarolását”. Biztos vagyok benne, hogy a fejükben a leendő esküvő részletei zajlottak le éppen. Hirtelen egy kezet éreztem meg a combomon. Jaymi lassan simított fel rajta, majd erőteljesen belekapott. Erőszakosan hunytam le a szemeimet, próbálva az incidens kizárását a fejemből.

A beszélgetés végül áttért egy teljesen különböző témára. Mindenki a magánéletéről beszélt, előkerültek a „ciki sztorik” a turnékról, illetve a fellépésekről. Néhány engem is megmosolyogtatott.

-        - És te, Loren?

Ahogy meghallottam a nevem, azonnal felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt, honnan jött a hang.

- Tessék? –kérdeztem vissza halk, elcsukló hangon.

- Te is ott leszel a koncerten? –kérdezte egy rövid hajú, kedvesen mosolygó barna fiú.

- Hát…Én..Nem tu…

- Nem lesz ott! Túlságosan is elfoglalja a takarítás, és a bezárkózott élete. –szólt közbe gúnyosan Diana. Fejemet lehajtottam, tűrtem az ismételt gúnyolódást.

- Pedig, szerintem te is eljöhetnél. Van még pár VIP jegyünk, szívesen odaadunk egyet neked is. Dianaval együtt eljöhetnétek. –szól közbe a fekete hajú, sötét bőrű fiú. Egy pillanatra ledermedtem. Ők tényleg hozzám beszélnek? Komolyan el akarnak hívni? Az arcomra egy kis mosoly ült, de azonnal lelankadt, ahogyan szembe találtam magam Diana „ne merj igent mondani” tekintetével, és a nevelő szüleim szintén csak nemleges válaszra váró arckifejezésére.

- Én… Köszönöm, nem. –szólaltam meg végül. Egyáltalán nem szerettem volna ezt mondani. Minden vágyam lett volna, hogy elmehessek a koncertre, ugyan is még sohasem voltam élő koncerten, főleg nem VIP jeggyel, de nem tehettem mást. Ha igent mondtam volna, a „szüleim” semmiképpen sem engedtek volna el.

- De, ha még is meggondolod magad, csak szólj Patriciáéknak, és küldünk neked jegyet. –mosolygott tovább a barna hajú. A földet kémlelve bólintottam egyet halványan.

- Szerintem vár rád a mosogatógépbe pakolás, jól mondom, Loren?

Sóhajtva felálltam a helyemről. Mielőtt elindulhattam volna, Jaymi kezét fenekemre helyezte, majd belemarkolt. Sietősen szedtem a lépteimet a konyhába. A hűtőnek döntve hátamat, a tarkómra helyeztem a kezem, a plafont kémleltem. Mért teszik ezt velem? Mért nem lehet, csak egyszer, egyetlen egyszer egy normális emberhez méltó napom? Hasogató fejemmel mit sem törődve kezdtem a mosogatógépbe helyezni a koszos edényeket, tányérokat, evőeszközöket.

-------

Íme a második fejezet! :)) Remélem elnyerte a tetszéseteket.:)) Kommenteljetek, pipáljatok! xx