~4~ Védelmezés

Sziasztok!:)
Újra itt vagyok, hazajöttem, és meghoztam az új részt! Köszönöm mindenkinek, aki jó utazást kívánt, nagyon jól éreztem magam! :) Ha valaki szeretne több mindent megtudni róla, kövessen be Twitteren , szívesen beszélek mindenkivel!  :)xx
Köszönöm a sok pipát, és a kommenteket! ♥ Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást! x

--

- Kérlek! Ne csinálj semmit! Ha megtudja, hogy elmondtam… -a mondat végére elhalkult a hangom. Belegondolni sem akartam a következményekbe.

- Nem hagyom, hogy bántsanak!

Ahogyan rám nézett, elhittem neki, hogy igazat mond. De nem tehet semmit ez ellen. Ez az életem, senki sem tudná megváltoztatni, főleg, egy idegen nem, aki egy világsztár. Hirtelen, egy rikácsoló hang hallatszott lentről.

-         - Loren! Összetörted a poharat, és nem takarítod össze? Komolyan? Te meghibbantál? Bele is léphettem volna!  - üvöltött Patricia. Ijedten próbáltam felállni, de a szőkeség lenyomta a két vállam az ágyra.

-         -Maradj. Most nem tudsz járni így, megmondom, hogy én voltam, rendben? –halványan bólintottam. – Ne nagyon mászkálj a mai nap folyamán, elég csúnya sebeid vannak, és azt hiszem fájni fognak, ha rájuk állsz. –vakarta a tarkóját. Felállt mellőlem, a takarómat rám terítette, majd egy mosoly után kilépni készült a szobából.

-          -Várj! –szóltam utána. Hirtelen megtorpant, fejét hátrafordította felém. –Köszönöm!

Elmosolyodott, majd egy bólintás után elhagyta a szobát. A fejemet a párnámba mélyesztettem. Velem még sohasem volt egy fiú sem ilyen kedves, mint Ő. Érdekelte, mi van velem, segíteni akart. Csak egy dolog van, amit nem értek: miért tette? Hiszen én csak egy szerencsétlen, szótlan lány vagyok, akit minden fiú elkerül, legjobb esetben elidőz a tekintetük a mellkasomon illetve a fenekem. De Ő még is miért tette?

Amíg a kérdések ezrei motoszkáltak a fejemben, a szemeim önálló útra keltek, és úgy döntöttek elküldenek álomvilágba.

Niall szemszöge

Sietve szedtem a lépcsőfokokat, de leérve nem szép látvány tárult elém. Patricia vörös fejjel nézett az irányomba, gondolom, Lorent várta.

-          -Hol van az a léhűtő?! –vetette felém dühös szavait. A szilánkok még mindig a földön hevertek, mindenki a konyhát állta körül.

-          -Öm… belelépett a szilánkokba, és…és le kellett kezelni a sebeit. Jelenleg fent pihen, mert lábra sem tud állni, az javaslom, most legalább egy-két napig ne keljen fel. –ajánlottam. Semmiképpen sem szerettem volna, ha dolgoztatják. Ez a lány annyira törékeny, és félénk. Gyönyörű arcán a rettegés terül el, borzalmas látni, hogy egy ilyen lány, mint ő, megijed tőlem, aki még egy legyet sem tudna bántani. Egy ilyen lányt megerőszakolt a mostohatestvére, és ki tudja, hányszor tette meg vele, illetve hányszor fogja. A düh kerített a hatalmába, ahogyan Jaymire néztem. Kezeimet ökölbe szorítottam. Legszívesebben oda mentem volna hozzá, és addig ütöttem volna, ameddig térden állva nem kér bocsánatot Lorentől. Igaz, ez ellent mondott volna az „egy legyet sem lenne képes bántani” imidzsemnek, de ezt éreztem. Meg akartam védeni a lányt, mert nem érdemelné meg ezt a sorsot. Boldognak kellene lenni, hiszen még csak 16 éves! Bulikba járni, pizsama partikat rendezni a barátnőivel, kibeszélni az iskola leghelyesebb pasijait… Ezt kellene tennie, mint minden átlagos vele egykorú lány.

-          -Hát ezt nem hiszem el. Ezt is ismét jól megcsinálta ez a kis ri… idióta! Most még is hogy takarítsuk fel ezeket a szilánkokat? Jaymi azonnal menj fel és szólj neki, hogy tolja ide a hátsóját és takarítson fel!

Jaymi arcán egy vigyor jelent meg, majd biccentett egyet anyjának jelezvén, hogy szívesen teljesíti a küldetését. Ahogy elhaladt mellettem, egy lenéző pillantással ajándékozott meg. Hirtelen megragadtam a kezét, ezzel megállásra bízva őt. Meglepett tekintettel mered vissza rám.

-          -Amint említettem, Loren most nem tud felkelni sem, és pihennie kell. Majd én megcsinálom, csak mondjátok meg, hogy merre találom a partvist és a kukát.

Minden tekintet rám szegeződött, a fiúk „mi van?!” fejjel néztek rám, Patricia pedig azt sem tudta mit mondjon.

-          -Ugyan, ne hülyéskedj, Niall. Nem engedem, hogy a vendég takarítson. –nevetett fel kínosan. – Lorennek biztosan nincs akkora baja, hogy ezt ne tudná megtenni. –legyintett.

-          -Már pedig igen is van. Ez esetben Diana vagy Jaymi szívesen segítene, ugye skacok? –mosolyogtam az említettekre. Diana már éppen rá akarta vágni, hogy nincs az az isten, de Daniel megelőzte.

-          -Igen. Srácok, szerintem ez jó ötlet. Szívesen megcsináljátok, ugye? –kérdezte zavartan gyermekeit Daniel. Arcomra egy apró rosszindulatú mosoly ült ki. Hirtelen Liam telefonja kezdett eszeveszett csörgésbe. Egy bocsánatkérés után felvette a telefont, majd arrébb állt pár méterrel. Komoly arckifejezéséből megértettem, hogy Paul az. Sóhajtva nyomta le a készüléken a piros gombot, majd visszatért köreinkbe.

-         - Elnézést, a menedzserünk volt. Srácok mennünk kellene, Paul azt mondta megszerezte mára a helyszínt így próbálnunk kell. –sóhajtott.

-          -Akkor azt hiszem, nekünk indulnunk kell.

-          --Mindent köszönünk! Isteni volt a vacsora is!

-          Igazán nincs mit fiúk. –mosolygott bárgyún Daniel. – Holnapután számíthatunk a társaságotokra? Rendezhetnénk egy grillpartit.

Pár pillanatra csöndben meredtünk egymásra a fiúkkal. Ahogy leolvastam az arcokról nem csak nekem nem volt kedvem ehhez az egészhez.

-         - Persze, itt leszünk. – válaszolt végül kedvesen Liam. Nem láthatóan megforgattam a szemem, majd az ajtó felé indultam. Elköszöntünk még egyszer tőlük, Diana valamit sutyorgott Harryvel, majd beültünk a kocsiba és a próbára hajtottunk.

*

- Na manócska, meséld csak el, mit tettél azzal a lánnyal? –nevetett fel Louis. Egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet.

- Semmit… - morogtam, majd ismét az ablak felé fordultam.

- Hú, a kis ír nagyon morcos kedvében van. – csípte meg Zayn játékosan az arcomat.

- Nem tudom, ti hogy lennétek, ha látnátok egy lány sírni, illetve az a síró lány félne tőletek, majd leejtene egy poharat ijedtébe, amikor közelednétek felé hátrálna és belelépne a szilánkba, fel kellene vinnetek a szobájába, le kellene kezelnetek a sebeit, majd ismét zokogva mondaná el nektek, hogy azért fél, mert a mostoha bátyja 15 éves kora óta erőszakolja?!

Idegesen hánytam a szavaimat. Mérges voltam, szomorú, és kíváncsi is egyben. Annyi titkot rejtegetett az a lány… Úgy érzem, meg kell tudnom őket! Meg akarom ismerni Őt, és megvédeni. Magam sem tudom, miért viselem ennyire a szívemen a sorsát, amikor még csak ma láttam először, de még is úgy érzem ez a helyes.

-T-tessék?!  - képedt el Louis.

- Jól hallottátok. –hajtottam le a fejem.

A kocsiban pár percre csönd keletkezett. Mindenki magában emésztette meg a hallottakat.

-          -Ha engem kérdeztek, nekem ez az egész család nem szimpatikus… Arról a Dianaról ne is beszéljünk. –sóhajtott Harry. – Komolyan, Liam te képes voltál igent mondani arra a meghívásra? Az a lány rosszabb, mint egy ragtapasz!

Halk kuncogást hallattunk Harry kijelentésére.

-          -Ne haragudj, de nem mondhatunk nekik nemet. Paul is megmondta, hogy ők szervezik a koncertet, ezért be kell náluk vágódnunk.

-          -Hát engem ez nem érdekel! Engem felejtsetek el! Én vissza nem megyek ahhoz a szőkéhez! –zsörtölődött tovább Harry, kezeit keresztbe fonta mellkasa előtt.

-          -Szerintem jó, hogy meghívtak.

Kijelentésemre minden fiú tekintete rám vándorolt, kérdő tekintettel néztek rám, majd elmosolyodtak.

-          -Na mi az, Niall? Csak nem a lány miatt akarsz visszamenni? –vonogatta szemöldökét Louis. Fejemet kissé lehajtottam, ugyan is arcomba pír szökött. Mi tagadás, újra látni szerettem volna.  Mindennél jobban. A fiúk felnevettek a reakciómon.

-          -De rég volt már ilyen, hogy a mi kis Niallünknek bejött valaki annyira, hogy elpiruljon.

-          -Szóljatok, ha leszálltatok rólam… - morogtam magamban.

Az út további részén az ablakhoz fordultam, és Lorenen gondolkodtam. Hogyan segíthetnék neki? Lelkiismeret furdalást éreztem, amiért ott hagytam, pedig tudom, hogy mást nem tehettem. Most pedig ki tudja, hogy mit tesz vele Jaymi. Erre a gondolatomra düh járta át a testem. Ha egy ujjal is hozzá mer nyúli ismét, nem állok jót magamért.

*

- Na, milyen volt a vacsora, fiúk? –jött elénk mosolyogva Paul. Kezet fogtunk vele, persze Lou nem bírta ki, hogy ne ölelje meg. – Én is szeretlek Louis, de leszállhatnál rólam. –nevetett Paul.

- Borzalmas! –kiáltott fel Harry. – A lányuk egyfolytában rám akart mászni…

Paul jót kuncogott Harry kiborulásán.

-          -Hát, ez az ára annak, ha valaki jól néz ki. –kacsintott rá göndör barátunkra Paul. Harry arcára egy nagy mosoly szökött, majd visszakacsintott. Rosszallóan ráztam a fejem mosolyogva.

-          -Gyertek fiúk, itt vannak a mikrofonok, kezdjük.

Paul a kezünkbe nyomta a mikrofonjainkat, majd beálltunk a helyünkre. Ámulva néztem körül a hatalmas stadionon. Az emberek azt gondolják, hogy ez nekünk semmiség, pedig nem. Amikor meglátom, hogy hol fogunk fellépni mindig elámulok illetve a szívemet melegség járja át, ha arra gondolok ezt a sok helyet pár óra múlva több ezernyi rajingó fogja megtölteni. Nem lehet elmagyarázni azt az érzést amit akkor érzek, amikor meglátom a tömött stadiont. Amikor a rajongók eszeveszett sikongatásba kezdenek. Egyfajta adrenalin bombának mondanám. Amikor kilépek a színpadra először mindig majd szétvet az ideg, nehogy elrontsak valamit, de amikor elkezdek énekelni, onnantól kezdve minden idegességem elszáll. Mindannyian egyfajta „Bulinak” fogjuk fel a koncertet, mert az is. Csak szimplán jól érezzük magunkat, nem számít, hány ezer ember néz minket, magunkat adjuk, ugyan is ilyenek vagyunk, semmi és főleg senki kedvéért nem változunk meg. Nem érdekel, ha az emberek szerint lehetnék izmosabb, mert ez vagyok én. Nem érdekel, ha az emberek szerint sokat eszek, mert ilyen vagyok. Eleinte nagyon nehéz volt nem törődni a kritikákkal, beszólásokkal, de mostanra már sikerült megtanulnom kezelni őket. Persze néha még mindig képes vagyok teljesen magamba zárkózni egy-két rosszindulatú tweet vagy üzenet miatt, de szerintem ez érthető, hogy senki sem fogadna olyan üzeneteket szívesen, amikben az áll, hogy „lépj ki a bandából, nem vagy oda való”, vagy „nem is tudsz énekelni, ásd el magad”. A fiúk ilyenkor mindig mellettem állnak, és vigasztalnak. Azt hiszem náluk jobb legjobb barátokat nem is kívánhatnék.