~5~ - Váratlan vendég

SZiasztok!:)
Íme az 5. rész, jó olvasást hozzá. Köszönöm, hogy szántok időt a kommentelésre, illetve, a pipálásra, nagyon sokat jelent nekem! ♥♥
Sajnos, most 10 napig nem tudok részt hozni, ne haragudjatok.:/x

Remélem,jól telik a nyaratok, élvezzétek ki!:)xx
xoxo smile-girl.:)))

Loren szemszöge

A nap sugarai szinte égették a szemem, ahogy elnyitottam őket. Homályosan láttam, kissé megdörzsöltem fájó, vörös szemeimet. Libabőr futott át a bőrömön, ahogy a szellő átfutott rajtam. Átkaroltam magam, hogy kissé felmelegedjek. Végignéztem magamon, kissé meglepődtem, amikor rájöttem meztelen vagyok. Eszembe jutott a tegnap este. Szememet marták a könnyek, de megembereltem magam és nem sírtam. Nem érdemli meg az a szemét, hogy ismét sírjak miatta! Magamra tekertem a lepedőmet, majd komótosan próbáltam kimászni az ágyamból. De ahogy ráléptem a lábamra, majdnem összeestem. A sebhelyek elképesztően szúrtak, olyan érzés volt minden lépés, mintha tűvel szurkálnák a talpam. Lassan elértem a fürdőbe. Arcomat átmostam a hideg vízzel, majd a tükörbe néztem. Szemeim a sírástól összezsugorodtak, és vörös színt öltöttek. Hajam kócosan omlott a vállamra. Leengedtem magamról a lepedőt és beálltam a zuhany alá. A forró víz puha tapintása jól esett a fájó testrészeimnek. Pár perc alatt végeztem . Magamra csavartam a törölközőmet, majd ismét lassú léptekkel haladtam a szekrényemhez. Eszembe jutott, hogy ma csütörtök van. Iskola! Ijedten néztem az órára, ami 5.12-t mutatott. Megnyugodva sóhajtottam. Előhalásztam egy csőfarmert és egy pulóvert, illetve a fehérneműimet. Mire magamra húztam őket, ismét a fürdő felé mentem. A karikáimat alapozóval próbáltam eltüntetni. A tükörből egy megtört, szomorú lány nézett vissza rám. Hajamon átfuttattam párszor a hajkefét, kezembe vettem a fogkefémet és megmostam a fogam.

*

Minden reggeli teendővel végeztem. A reggeli az asztalon illatozik, a lakás ragyog, az idő pedig 6.30. Kissé kimerülve ültem be a fotelbe. Fejemet a hatalmas párnára helyeztem, majd elfeküdtem oldalasan. A tegnapi szőke fiún járt az eszem. Annyira kedves volt velem… De túl sokat tud. Jobban ismer engem már most, mint a saját nevelő szüleim, pedig szinte semmit nem mondtam neki magamról. Ahogy visszaemlékeztem arra az érzésre, amikor hozzáért a bőre az enyémhez, a gyomromba görcs keletkezett. Szinte teljesen magam előtt láttam gyönyörű kék szemeit, amikkel aggódóan engem fürkészett. Megráztam egy kissé a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe. Egy kissé túl sokáig elmélkedtem rajta, ugyan is az óra 7.00-t mutatott. Gyorsan az emeletre futottam, magamra kaptam a táskám, és elindultam a buszmegállóba.

*

Emily tárt karokkal várt az iskola előtt. Nagy mosollyal az arcomon rohantam az egyetlen barátnőmhöz. Szorosan magamhoz öleltem.

-         - Hát te? Nem beteg vagy? – kérdeztem , miután elváltunk.

-          -Mondhatom szép.  Így örülsz te a legjobb barátnődnek. –tette csípőre a kezét. – Már jól vagyok. Nem tudom mi volt a tegnapi bajom, de már semmi komoly sincs.

-          -Ennek örülök.

-          -Hogy vagy?

Szinte mindig megkérdezte ezt a kérdést. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mit tesz velem Jaymi. Ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam teljesen, és aki megvigasztalt minden nap.

-          -Tegnap… - kezdtem a mondandóm, de nem tudtam befejezni. Emily értette a célzást, ismét szorosan karjai közé zárt.

-          -Semmi baj. –simogatta biztatóan a hátamat. – majd kitalálunk valamit, rendben?

Jól esett a nyugtatása, de pontosan tudtam, hogy semmit sem fogunk tudni kitalálni. Ilyen a sorsom, nekem ezt írták meg odafent. Nem akartam kiengedni a könnyeimet, így az ég felé néztem. Szerencsére elmúlt a sírhatnékom, és már nyugodtan mehettünk be a terembe.

*

Megkértem Emilyt, hogy ma jöjjön át hozzám. Holnap matematika dolgozat, és az utóbbi időben nem voltam túlzottan lelkes matek órákon. Az utakat még mindig a tegnapi eső által okozott pocsolyák takarták. „Ügyességemnek” köszönhetően párba bele is léptem, ezzel teljesen eláztatva a tornacipőmet. Emily jót szórakozott rajtam.

Az ajtón belépve nyeltem egyet, majd alig halhatóan köszöntöttem a „családot”. Szinte biztos voltam benne, hogy a tegnapiért még kapni fogok. A gyomrom is görcsbe rándult, ahogy megláttam Jaymi alakját közeledni.

-          -Sziasztok, szépségeim. –vetődött le a kanapéra. – Anyáék elmentek, Diana a szobájában. Ja, és csak meg akartam köszönni a tegnapit. - kacsintott rám. A gyomrom is felfordult a szavaitól. Emily valami ’seggfej’ félét motyogott magában, majd a lépcső felé húzott.  A szobámba érve, sóhajtva feküdtem el az ágyamon.

-          -Miért teszi ezt velem? Miért én? –törtem ki. Erősnek kellene lennem, de nem megy. Bármikor megfogom, hogy erős leszek, nem bírom ki. A könnyeim olyankor önálló útra indulnak, mit sem törődve az agyam parancsaival.

Éreztem, hogy mellettem lesüpped az ágy. Emily biztatóan szorította meg a kezem. Fejemet az ölébe hajtottam, úgy adtam ki magamból mindent. Rettentő hálás vagyok neki, amiért már ki tudja hányadszorra hallgatja végig a tönkretett életem minden szakaszát. Mesélésem közepette nem bírta elkerülni a gondolataimat a szőke fiú. Ismét magam előtt láttam mosolygós tekintetét, majd a fátyolos szemeit, ahogyan meséli, milyen volt az élete pár évvel ezelőtt.

-          -Emily…

-          -Igen?

-          -Tegnap… Itt volt a One Direction…

-          -Tudom, említetted, hogy jönnek majd a szüleidhez. –sóhajtott. – Na mesélj.. Önfejű, idióta, egoista tuskók, eltaláltam? –kérdezte unottan. Emily nem rajong ezért a bandáért. Számomra az is meglepetés volt, hogy tudja, kik ők.

-          -Az egyik… egy szőke… a konyhában sírtam… és… odajött… eltörtem egy poharat, majd beleléptem…felhozott…és segített…és elmesélte, milyen volt régebben az élete…és elmondtam neki…hogy Jaymi… - hangom kissé elcsuklott. – És én ezt nem értem. Rengetegszer az eszembe jut…

-          -Te-ugye-most-szórakozol-velem? –hüledezett. – Komolyan elmondtad egy teljesen idegennek? Loren, te meg vagy húzatva?! Ez egy világsztár! Tönkreteheti az életed !

Meglepődtem Emily szavain. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki emiatt kiborul. Aki ennyire felkapja a vizet. Nem értettem.

-          -E-Emily. É-én ezt nem értem. Miért baj? Mit tettem ezzel? Annyira őszintének tűnt… és ő komolyan meghallgatott… és aggódott értem. –hajtottam le a fejem.

-          -Drágám, Loren. Ne legyél ilyen naiv! Szerinted egy világsztár majd egy magunkfajtával fog kommunikálni az érzéseiről? Ráadásul törődne is veled? Ne legyél hülye, az ég szerelmére…

A szavak csak jöttek és jöttek a szájából. A gyomromba egyre nagyobb görcs keletkezett. Igaza lehet? Hiszen… Ő nem olyan. Mit is beszélek! Nem is ismerem. Hogy a fenébe is tudnám, milyen Ő ? Lehet, hogy már a fél világháló tudja, hogy a mostohabátyám mit tett velem. Vagy, hogy egy szerencsétlen, romhalmaz vagyok.

Emily kiabálását egy lágy, mély hang szakította félbe. Mindketten az ajtó felé kaptuk tekintetünket, értetlenül bámultuk az ajtóban ácsorgó szőke fiút.

-          -Öm… Sziasztok… - motyogta zavartan. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy tekintetünk találkozott. Arcán egy féloldalas mosoly ékeskedett, kék szemeit megvilágította az ablakon beáramló napfény sugara.

-          -Hát. .Azt hiszem .. én megyek… Igen, megyek… Sziasztok. –lépkedett ki meglepetten Emily a szobámból. Még egyszer visszanézett , majd egy kacsintás után leviharzott a lépcsőn. Lányos zavaromban a takarómból kiálló fodrokat birizgáltam.

-          -Én…Hát…Szóval… Gondoltam, benézek. –szólt újra a fiú. Hitetlenkedve tekintettem rá. Ő tényleg benézett? Hozzám? Arcomra akaratlanul is egy mosoly szökött, ahogy a szintén zavarban lévő fiúra tekintettem. Lassan az ágyam mellé lépkedett.

-          -Szabad? –utalt arra, hogy leülhet-e. Aprót bólintottam, majd megéreztem, hogy az ágy lesüpped mellettem. Megijedtem a közellététől. Kissé hátrébb másztam az ágyon, a kispárnámat a kezeim közé vettem, azt szorongattam.

-          -Üm. Hogy vagy?

-          -Megvagyok. Te? –válaszoltam halkan.

-          -Én is, köszi.

-          Figyelj..-kezdte pár másodperc csönd után-. É-én nem akartam hallgatózni az előbb… vagy is nem hallgatóztam, komolyan! Csak ahogy jöttem fel… én, szóval meghallottam, amit az a lány mondott.. É-és… Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem tudja a fél világ sőt, szinte senki sem tudja. Esküszöm, nem nevetlek ki emiatt, nem nézlek le… és… engem érdekel, hogy mi van veled.

Hitetlenül bámultam a mellettem ülő szőke fiúra. Az utolsó szavai jártak a fejemben: „ engem érdekel, mi van veled.”  ismételten elmosolyodtam, ahogyan szemügyre vettem a kipirult szőkeség arcvonásait. Pár perc kínos csend állt be közénk. Amikor a fiú nézett rám, elfordítottam a fejem, amikor én néztem rá, és tekintetünk találkozott, szintén zavarban lévően hajtottam le a fejem.

-          -És, jobban van már a lábad? –bólintottam. –Ó, jut eszembe. Milyen illetlen vagyok. –nevetett fel kínosan. – Be sem mutatkoztam még rendesen. Niall Horan vagyok. A szüleid már bemutattak lent, nem tudom, emlékszel még-e a nevemre. Elég bonyolult név. –mosolygott, majd felém nyújtotta kezét. Tétovázva néztem felváltva hol a fiúra, hol a kezére, míg végül viszonoztam a gesztusát.

-         -Loren. Loren Wendy. És ők… nem a szüleim. –halkultam el.

-          -O..Én.. sajnálom… n-nem tudtam, hogy… vagyis…

Zavartan próbálta keresni a szavakat, de végül a sikertelen próbálkozások után, inkább csöndben maradt.

-          -Egyébként azért jöttem, mert megkaptuk a VIP jegyeket… És, ugye a szüleid kértek, meg a nővé… vagyis… a testvéred?! Illetve… neked is hoztam egyet.

A zsebéből előhalászott 4 jegyet, amelyeken nagy betűvel ékeskedett a „VIP” felirat. Tétovázva vettem át a jegyeket, majd jól szemügyre vettem őket. De hiszen mondtam, hogy nem mehetek… nem engednének el…

-          -Tudom, hogy említetted, nem szeretnél jönni, de szerintem gyere. Jó buli lesz. –mosolygott. – Utána pedig megmutathatnám az öltözőmet is.

A szőkeség ismételten belepirult a mondandójába. Elmondhatatlanul aranyosan nézett ki. Akár csak egy kisfiú az oviban.

-          -Vagyis, nem! Nem úgy értettem, hogy, olyan okok miatt… Szóval, ne érts félre! Nem vagyok olyan!

Halkan felkuncogtam magyarázkodásán.

-          -Szóval, akkor eljössz? – sóhajtott fel végül.

Szemei csillogása elárulta, hogy a válaszra igent szeretett volna kapni. Összezavarodtam. A „szüleim” nem engednek el. Diana megalázna, Jaymi szintúgy. De ahogyan a fiú rám nézett, a szótáramból hirtelen kitörlődött a „nem” szócska.

-          -Én… Nem tudom… vagyis… lehet.

Halvány bólintással nyugtázta a kétértelmű válaszom.

-          -Ó, matematika? –mosolyodott el, ahogy kezébe vette a matekfüzetem. Ó, a fenébe! A holnapi matematika dolgozat! Emily azért jött, hogy segítsen! Riadtan pislantottam hol a füzetre, hol pedig a könyvre.

-          -Ö.. Minden rendben?

-          -Holnap matematika dolgozatot kell írnom. Emily azért jött, hogy segítsen, de elment. –válaszoltam üres tekintettel. Már lejátszódott előttem a jelenet, ahogyan a tanárnő kiosztja az egyes dolgozatomat.

-          -Én segíthetek, ha gondolod. –vakarta meg a tarkóját.

-          -Tényleg? –lepődtem meg.

-          -Nem vagyok egy zseni, de ha megmutatod, lehet, hogy tudok segíteni. Elvégre ezt az anyagot már tanultam.

Enyhe mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy a fiú koncentrál, miközben a füzetemet és a könyvemet vizslatta. Pár percig csak üres tekintettel meredt a feladatokra, nyelvét kidugva, és fejét oldalra biccentve próbálta feldolgozni a leírtakat. Elmondhatatlanul aranyosnak tűnt. Abban a percben nem akartam semmit csinálni, csak ezt a szőke fiút nézni, akár életem végéig.

-